— Ne hallgass anyádra ebben, kicsim. A nagymama jobban tudja.
A cetli gyűrött volt, ceruzával írva, és Anikó háromszor olvasta el, mielőtt letette az asztalra. Hunor iskolatáskájából esett ki, a tornafelszerelés mellől. Kedd reggel volt, nyolc óra tíz perc, a gyerekek már elmentek, Marcell már elment, a konyha csendben volt.
Anikó leült.
Nem kiabált. Nem sírt. Csak ott ült a gyűrött cetlivel a kezében, és valami lassan, szinte hallhatóan kattant a mellkasában.
Nem most kezdődött. Ezt tudta.
Három éve kezdődött, vagy talán négy — nehéz volt megmondani, mert az elején olyan apró volt minden, hogy az ember hajlamos azt gondolni: téved. Rosszul látja. Túl érzékeny. A felesége volt az anyjának, nem az ellensége, és az anyák néha csak segíteni akarnak.
Az első alkalommal Mária volt éppen beteg — a kisebb, hatéves, aki akkor folyton köhögött. Anikó orvoshoz vitte, kaptak receptet, a gyógyszer meg volt a polcon, és az adagolás fel volt írva egy cetlire a hűtőre. Este hatra kellett beadni, este tízre kellett beadni. Egyszerű.
Anikó aznap késő estig dolgozott, az anyja bejött a kulcsával, és mire Anikó hazaért, Mária már aludt. A gyógyszer érintetlen volt a polcon.
— Nem adtam be — mondta az anyja, amikor Anikó felhívta. — Minek az a sok vegyszer egy kisgyerekbe? Hársfatea, meg méz. Az nekem is bevált. Neked is bevált.
— Anya, ez orvosi utasítás.
— Anikó, én felneveltem téged. Azt hiszem, tudom, mi kell egy beteg gyereknek.
Anikó akkor még nem szólt többet. Visszatette a kagylót, beadta a gyógyszert, és azt gondolta: egyszeri eset. Nem fog megismétlődni.
Megismétlődött.
Nem mindig ugyanígy. Néha apróbb volt, szinte észrevehetetlen. Hunor nem ehetett csokoládét hétköznap — ez Anikó döntése volt, és Marcell is tudott róla. Az anyja bejött egy kedden, és mire Anikó hazaért, Hunor a kanapén ült egy tábla tejcsokoládéval, boldog arccal.
— Nagymama hozta.
— Tudom, szívem.
Később, amikor Anikó szólt az anyjának:
— Anyukám, kérlek, ne hoz csokoládét hétköznap. Ez a mi szabályunk.
— Jaj, Anikó. — Az anyja legyintett, a telefonon keresztül is érezte a mozdulatot. — Egy kis csokoládétól nem dől össze a világ. Mikor voltunk mi ennyire szigorúak?
— Ez nem szigorúság, ez egy megállapodás.
— Majd ha lesz saját gyereked — mondta az anyja, aztán rögtön hozzátette: — Ja, van. Elnézést. De tudod, mire gondolok.
Anikó nem tudta, mire gondolt. Vagy tudta, de nem akarta tudni.
Ezek után kezdte figyelni. Nem szándékosan, nem tudatosan — csak elkezdte észrevenni a mintát. Az anyja bejárt a kulcsával, amikor Anikó nem volt otthon. Marcell általában otthon volt, de Marcell dolgozott a dolgozószobából, fejhallgatóval, és nem mindig vette észre, mi folyik a konyhában. Vagy vette, de nem szólt.
Hunor egyszer hazajött az iskolából, és azt mondta:
— Anya, a nagymama azt mondta, hogy te nem jól csinálod a szendvicset.
Anikó megállt a mosogatónál.
— Mikor mondta ezt?
— Tegnap. Amikor itt volt. Azt mondta, hogy a fehér kenyér jobb, mint a barna, mert a barna keserű. Meg hogy a paradicsom hidegen nem egészséges.
— Értem.
— De nekem ízlik a barna kenyér, anya.
— Tudom, szívem. — Anikó letette a tányért. — Ehetsz barna kenyeret.
Az anyja nem tudta, hogy Hunor ezt elmondta. Vagy talán tudta, és nem számított neki. Anikó nem volt benne biztos.
Akkor kezdte gyűjteni a cetliket.
Nem tervszerűen, nem bosszúból — csak egyszer talált egyet Mária farzsebében, mosás előtt. Kézzel írva, az anyja jellegzetes, görög betűs kézírásával: *Ha anya azt mondja, korán kell lefeküdni, és te még nem álmos vagy, csak mondd, hogy fáj a fejed. A nagymama megengedi, hogy még egy kicsit fenn legyél.*
Anikó megállt a mosógép előtt.
„Na. Ez most tényleg szép.”
Nem dobta el a cetlit. Összehajtotta, és betette a fiókba, a konyhai fiókba, ahol a zsinegek és az elemlámpa volt. Nem tudta, miért. Valami azt mondta: tedd el.
Két héttel később Hunor táskájában volt egy másik. *Nem kell megmutatni anyának a dolgozatot, ha nem lett jó. Majd a nagymama segít megmagyarázni.*
A következő Mária füzetének hátsó lapján volt, halvány ceruzával, szinte láthatatlanul. *Ha anya nem engedi a tévét vacsoránál, mondd, hogy nagymama mindig megengedi. Az igaz.*