Igen, az igaz volt. Az anyja megengette. Anikónak ez volt az egyik szabálya, amit a legjobban utált megsértve látni — nem a tévé miatt, hanem azért, amit jelentett: a gyerekek odaülnek egy képernyő elé, és nem figyelnek arra, amit esznek, nem figyelnek egymásra, nem figyelnek semmire. Ez az ő döntése volt. Ezt nem kérte senki mástól.
De az anyja megengette. Mert az anyja jobban tudta.
Anikó a cetliket a fiókba tette. Volt már öt, aztán hat, aztán nyolc.
Marcellnek szólt, amikor a negyedik előkerült.
Este volt, a gyerekek aludtak, Anikó az asztalon hagyta a cetlit, és leült Marcell mellé a kanapéra.
— Nézd meg ezt.
Marcell megnézte. Egyszer végigolvasta, aztán visszatette az asztalra.
— Ez az anyád kézírása?
— Igen.
— Mária farzsebéből?
— Igen.
Marcell csendben volt egy percig.
— Anikó, ez az anyád. Idős asszony. Nem gondolja rosszul.
— Marcell, ő azt írja a gyerekemnek, hogy ne hallgasson rám.
— Azt írja, hogy néha lehet este fenn maradni. Ez nem ugyanaz.
— De az. — Anikó a cetlire mutatott. — Azt írja, hogy az én döntésem rossz, és a nagymama jobban tudja. Ezt írja a lányunknak.
Marcell hátradőlt.
— Tudom, hogy idegesítő. De ez az anyád. Nem egy idegen. Megpróbál segíteni, csak nem mindig ügyesen csinálja.
— Ez nem segítség.
— Anikó. — Marcell a hangján volt valami, ami Anikónak mindig a gyomrát szorította össze. Türelmes volt, és fáradt, és egy kicsit sajnálkozó. — Tiszteld az öregebbet. Ő a gyerekeid nagymamája. Ne csináljunk ebből nagy ügyet.
Anikó felvette a cetlit. Visszatette a fiókba.
„Rendben” — mondta.
De nem volt rendben. Csak tudta, hogy most nem folytatja.
Az anyja azután még kétszer bejött a kulcsával, miközben Anikó dolgozott. Egyszer Hunor azt mondta, hogy a nagymama azt mondta, nem kell minden nap fogat mosni lefekvés előtt, mert a fogkrém vegyszer, és elég kétnaponta. Anikó erre nem szólt semmit, csak bement a fürdőszobába, és nézte a fogkefét a pohárban.
A másik alkalommal Mária jött haza azzal, hogy a nagymama azt mondta, nem kell tornára járni, mert a tornacipő szorítja a lábát, és úgyis megnő a lába, és akkor új cipő kell, és az pénzpazarlás.
Anikó megkérdezte:
— Mária, te szeretsz tornára járni?
— Igen.
— Akkor mész tornára.
— De nagymama azt mondta —
— Én vagyok az anyád. — Anikó a lányára nézett, és halkan mondta, nem emelte fel a hangját. — Én döntök a tornáról.
Mária bólintott, és nem szólt többet. De Anikó látta rajta: a kislány nem értette, melyiküknek higgyen. Ez volt a legrosszabb — nem az, hogy az anyja szembement vele, hanem hogy a gyerekek már nem tudták, kinek van igaza.
A cetliek száma tizenkettő lett.
Akkor hívta fel Hajnalkát.
Hajnalka a barátnője volt tizenhat éve, ők ketten az egyetemen ismerkedtek meg, és Hajnalka most egy civil szervezetnél dolgozott, gyerekjogi ügyekkel. Nem ügyvéd volt, de ismert egyet. Ezt Anikó tudta.
— Hajnalka, kérlek, találkozzunk.
— Mi van?
— Majd elmondom. Csak találkozzunk.
Találkoztak egy kávézóban, kedd délben, amikor a gyerekek iskolában voltak. Anikó magával hozta a cetliket — mind a tizenkettőt, egy borítékban.
Hajnalka végigolvasta őket. Csendben volt.
— Mennyi ideje gyűjtöd ezeket?
— Négy hónapja.
— Marcell tud róluk?
— Négyről tud. A többiről nem.
Hajnalka letette a cetliket.
— Anikó, ezt meg kell mutatni valakinek.
— Tudom. Ezért hívtalak.
— Az iskolai pszichológusnak mindenképpen. — Hajnalka összerakta a cetliket, óvatosan, mintha fontosak lennének. — Mert ez nem csak rólad szól. A gyerekek már megtanulták, hogy az anyát ki lehet játszani. Ezt valakinek látnia kell.
Anikó a kávéja fölé nézett.
— Azt hittem, túlreagálom.
— Nem reagálod túl. — Hajnalka a kezére tett a kezét. — Négy hónap cetlik. Ez minta. Ez nem véletlen.
— Marcell azt mondja, tiszteljem az öregebbet.
Hajnalka nem mondott semmit erre egy pillanatig.
— Hajnalka?
— Hallak.
— Mit gondolsz?
— Azt gondolom — mondta Hajnalka lassan —, hogy Marcellnek könnyű ezt mondani. Mert ő nem az, akit aláásnak.
Anikó a kávéscsészéjét nézte. Régi volt, piros szegélyű, a kávézó kopottas, otthonos fajtájából. Valami a gyomrában elindult lefelé, mint amikor az ember egy nagyon magasról néz le, és tudja, hogy nem esik, de a teste mégis jelez.