„Igen. Pontosan.”
Hajnalka ismerte az ügyvédet — Kovács Zsófia, gyermekvédelmi és családjogi ügyekkel foglalkozott, és Hajnalka szerint egyszer nézzen meg Anikó mindent, mielőtt bármit lép.
Zsófiával telefon volt, nem személyes találkozó. Anikó a cetliket lefotózta, elküldte emailben, és Zsófia két nap múlva visszahívta.
— Ezek nem jogi dokumentumok abban az értelemben, hogy bírósági eljárást indítana velük — mondta Zsófia egyenesen. — De bizonyítják a mintát. Ha az iskolai pszichológus is rögzíti, amit a gyerekek mondanak, az már más.
— Mire jó ez?
— Arra, hogy legyen egy papír, ami azt mondja: ez nem az ön érzékenysége. Ez dokumentált. Ha valaha szükség lesz rá.
Anikó nem kérdezte, mire lesz szükség. Valahol tudta.
Az iskolai pszichológussal a találkozót Hajnalka szervezte meg. Egy hétfői délelőtt volt, Anikó bement az iskolába, és leült Fekete Eszter elé — fiatal nő, harmincas évek eleje, csendesen figyelő szemekkel.
Anikó a cetliket az asztalra tette.
— Hunor táskájából kerültek elő. Meg Mária füzetéből. Meg a farzsebéből. — Felsorolta, melyik honnan jött. — Négy hónap alatt gyűjtöttem össze.
Fekete Eszter végigolvasta őket. Egyiket visszatette, felvette, újra olvasta.
— Hunor mostanában hogy van? — kérdezte.
— Szófogadó. Nagyon szófogadó. — Anikó egy pillanatig gondolkodott. — Talán túl szófogadó. Mindig azt nézi, ki van a szobában, mielőtt bármit mond.
— Mária?
— Mária sír néha vacsora közben, és nem tudja megmondani, miért.
Fekete Eszter lerakta a cetliket.
— Ön mit szeretne, hogy én csináljak?
— Azt szeretném — mondta Anikó —, hogy ez le legyen írva valahol. Hogy ez ne az én fejemben létezzen. Hogy valaki más is lássa.
— Látom. — Fekete Eszter felírta a nevét egy papírra, és odatolta Anikónak. — Fogok a gyerekekkel beszélni. Nem kihallgatásszerűen — csak játék közben, rajzolás közben. Ahogy szoktuk. Ha bármit mondanak, ami releváns, értesítem önt.
Anikó hazafelé menet a buszon ült, és a kezében volt a papír Fekete Eszter számával.
Nem érzett megkönnyebbülést. Nem érzett diadalt. Csak valami nehézet, ami pontosan ott volt, ahol mindig — de most már tudta a pontos súlyát.
Két nappal később Fekete Eszter visszahívta.
— Hunor rajzolt egy képet, és azt mondta hozzá: „Ez a nagymama háza, ahol mindent szabad.” — Rövid csend. — Aztán megkérdeztem, mi van a ti házatokban. Azt mondta: „Ott anyának van igaza, de nagymama azt mondja, nem mindig.”
Anikó a falnak támaszkodott.
— Értette? — kérdezte Fekete Eszter.
— Értem.
— Ezt le fogom írni. Belekerül a dokumentációba.
Anikó köszönt, és letette a telefont.
Marcell aznap este hazajött, ledobta a kabátját a székre, és megkérdezte, mi van vacsorára.
— Rántott csirke — mondta Anikó.
— Klassz. — Marcell kinyitotta a hűtőt. — Anyád ma is bejött, mondta Hunor. Hozott kakaós csigát.
— Tudom.
— Jó volt?
— Nem voltam itthon.
Marcell kivett egy üveget a hűtőből, és leült.
— Anikó, miért vagy ilyen?
— Milyen?
— Ilyen… feszült. Minden alkalommal, amikor az anyád szóba kerül.
Anikó a serpenyőt nézte.
— Marcell, az anyám ma is bejött a kulcsával, amikor én nem voltam itthon. Hozott kakaós csigát, ami hétköznapokon nincs benne a megállapodásunkban. Hunor most azt hiszi, hogy a nagymama háza az, ahol mindent szabad, és a mi házunk az, ahol anyának van igaza, de nem mindig.
— Ezt honnan tudod?
— Az iskolai pszichológus mondta. Hunor ezt rajzolta.
Marcell lerakta az üveget.
— Mikor voltál iskolai pszichológusnál?
— Múlt hétfőn.
— Ezt nekem nem mondtad.
— Nem.
Csend volt.
— Miért nem mondtad?
Anikó megfordult. Marcellre nézett, és egyenesen, nem emelte fel a hangját.
— Mert amikor a negyedik cetlit megmutattam neked, azt mondtad, tiszteljem az öregebbet.
Marcell szája kinyílt, aztán becsukódott.
— Ez nem ugyanaz.
— De. — Anikó visszafordult a serpenyőhöz. — Az.
Vacsorát csendben ettek. A gyerekek meséltek az iskoláról, Mária elmondott egy viccet, amit a padtársa tanított neki, Hunor panaszkodott, hogy a menza levese sós volt. Anikó hallgatta őket, és nézte az arcukat, ahogy esznek.