— Mit mondott? — kérdezte Anikó.
— Azt mondta, te megőrültél. Azt mondta, hogy visszaküldte a kulcsát a saját lányának. — Marcell lerakta a táskáját. — Anikó, ő sírt.
— Sajnálom.
— Sajnálod?
— Igen. Nem akartam, hogy sírjon.
— Akkor miért csináltad?
Anikó a konyhapulton lévő bögréjét nézte. Kávé volt benne, már kihűlt.
— Mert a gyerekeim anyja vagyok.
— Ezt már mondtad.
— Mert igaz.
Marcell leült.
— Anikó, ez a te anyád. Ő a gyerekeid nagymamája. Ő csak segíteni akart. Igen, néha rosszul csinálta, de a szíve jó helyen van. Nem lehet így kezelni egy idős asszonyt.
— Marcell. — Anikó megfordult. — Négy hónap alatt tizenkét cetlit találtam. Az iskolai pszichológusnál dokumentálva van. Kovács Zsófia ügyvédnél dokumentálva van. Hunor azt rajzolta, hogy a mi házunkban anyának van igaza, de nem mindig. Mária sír vacsora közben, és nem tudja megmondani, miért.
Marcell nem szólt.
— Ha te azt gondolod, hogy ez rendben van — mondta Anikó —, akkor nekem rólad is el kell gondolkodnom.
Ez volt az első alkalom, hogy ezt kimondta. Nem hangosan, nem fenyegetőn — csak egyszerűen, mint egy tény.
Marcell arca megváltozott. Nem haragos lett — inkább meglepett, mint aki nem számított erre a mondatra.
— Mit jelent ez?
— Azt jelenti, amit mondtam.
Csend volt a konyhában. A hűtő zümmögött. Valahonnan kintről autó hangja hallatszott.
Marcell végül felállt.
— Majd gondolkodok rajta — mondta, és kiment.
Anikó ott maradt a konyhában. A kihűlt kávé ott volt a bögrében. Kivitte a mosogatóba, kiöntötte, és friss vizet töltött a vízforralóba.
Megvárta, amíg felforr.
Az anyja egy hét múlva hívta fel. Anikó felvette.
— Anikó. — Az anyja hangja ismerős volt — az a hang, amit Anikó a gyerekkorától ismert, az a fáradt, szemrehányó hang, ami mindig azzal kezdődött, hogy kimondja a nevét. — Mit csináltál?
— Visszaküldtem a kulcsot.
— Én a saját unokáimhoz nem mehetek be?
— Mehetsz. Ha előre szólsz, és én otthon vagyok.
— Ez a saját lányom mondja nekem?
— Igen.
— Anikó, én csak segíteni akartam. Én csak —
— Anya. — Anikó halkan mondta, nem emelte fel a hangját. — Négy hónap alatt tizenkét cetlit találtam, amiken azt írtad a gyerekeknek, hogy ne hallgassanak rám. Ezt tudom. Ez megvan.
Csend.
— Cetliket? Miféle cetliket?
— Amikben azt írtad Hunornak, hogy ne mutassa meg a dolgozatot, ha rossz. Amiben azt írtad Máriának, hogy ha én korán akarom lefektetni, mondja, hogy fáj a feje. Amiben azt írtad, hogy a nagymama jobban tudja.
Az anyja nem szólt.
— Én nem akarok veled veszekedni — mondta Anikó. — Nem akarom, hogy a gyerekek ne lássák a nagymamát. Csak azt akarom, hogy az én otthonomban én legyek az anyja.
— Én csak a javukat akartam.
— Tudom.
— Akkor miért —
— Mert a javukat én is akarom. És én vagyok az anyjuk.
Az anyja felzokogott. Anikó hallgatta. Nem tett hozzá semmit.
— Mikor láthatom őket? — kérdezte az anyja végül, halkan.
— Hívj fel, és megbeszéljük.
— Rendben. — Az anyja hangja törött volt. — Rendben.
Letette a telefont.
Anikó a kezében tartotta a telefont egy pillanatig, aztán letette az asztalra. A nap bejött az ablakon, és a konyha parkettáján hosszú csíkokat rajzolt.
Péntek este volt. A gyerekek a szobájukban voltak, Marcell a dolgozószobából hallatszott, valami monoton, munkás hang.
Anikó kinyitotta a konyhai fiókot — azt, ahol a zsinegek és az elemlámpa volt. A cetlik már nem voltak ott. Régen kivette, átadta Fekete Eszternek, Zsófiának. A fiók üres volt, csak a zsineg és az elemlámpa.
BecsuktaThunder a fiókot.
Kiment a nappaliba, leült a kanapéra, és felvette a kirakóst, amit Mária félbehagyott. Egy tájkép volt — hegyek, felhők, a kép közepe még hiányzott.
Kereste a következő darabot. Megtalálta. Belenyomta a helyére.