„Ezek az én gyerekeim. Én döntöm el, mi jó nekik.”
Nem mondta ki hangosan. De ott volt, nagyon tisztán.
Másnap este, amikor a gyerekek lefeküdtek, Anikó leült az asztalhoz, és kinyitotta a laptopot. Megnézte, hogyan kell zárcserét kérni. Megnézte, hogyan kell ajánlott levelet feladni. Megnézte, hogyan kell visszaküldeni egy kulcsot úgy, hogy az átvétel igazolt legyen.
Nem volt benne düh. Ez volt a legfurcsább — a düh már elfogyott valahol a negyedik és az ötödik cetli között. Ami maradt, az valami egészen más volt: tiszta, hideg, pontos.
„Így fog kinézni. Pontosan így.”
A zárcserét egy szerelővel intézte, péntek reggel, mielőtt a gyerekek iskolába mentek. A gyerekek nem kérdeztek semmit — csak Hunor nézett oda, amikor a szerelő a zárszerkezetet kivette.
— Miért cseréljük a zárat, anya?
— Mert a régi elromlott — mondta Anikó.
Ez nem volt igaz. De Hunor bólintott, és elment.
Az ajánlott levelet pénteken adta fel. A borítékban volt az anyja kulcsa, és egy rövid, kézzel írott levél:
*Anya,*
*A zárat kicseréltem. A régi kulcs már nem nyit. Ezt visszaküldöm, mert a tiéd.*
*Ha látni szeretnéd a gyerekeket, hívj előre. Mindig szívesen látunk, ha megbeszéljük.*
*Anikó*
Nem volt benne szemrehányás. Nem volt benne magyarázat. Nem volt benne a cetlikről semmi.
Marcellnek megmutatta a levelet, mielőtt feladta.
Marcell elolvasta.
— Ezt komolyan gondolod?
— Igen.
— Az anyád meg fog sértődni.
— Valószínűleg.
— Anikó, ez a te anyád. Nem egy szomszéd. Nem egy ismerős. Az anyád.
— Tudom.
— Akkor miért csinálod ezt?
Anikó a levélre nézett.
— Mert a gyerekeim nem tudják, kinek higgyenek a saját otthonukban. — Lassan mondta, mintha egy listát olvasna fel. — Mert Hunor azt rajzolta, hogy a mi házunkban anyának van igaza, de nem mindig. Mert Mária sír vacsora közben, és nem tudja megmondani, miért. Mert négy hónap alatt tizenkét cetlit találtam, amiken az anyám azt írja a gyerekeimnek, hogy ne hallgassanak rám.
Marcell csendben volt.
— Te mindig ezt mondod, hogy tiszteljem az öregebbet. — Anikó rá nézett. — Én tisztelem. De a gyerekeim anyja vagyok. Ezt nem adhatom oda senkinek.
Marcell nem szólt többet aznap este.
A levél másnap elment.
A hétvégén Anikó leült a gyerekekkel a nappaliban. Nem volt semmi különleges alkalom — szombat délután volt, Mária kirakóst rakott, Hunor egy könyvet lapozgatott, és Anikó csak leült közéjük.
— Mesélhetek nektek valamit?
Mária felnézett a kirakósból.
— Miről?
— Arról, hogy a mi otthonunkban hogyan döntünk dolgokról.
Hunor letette a könyvet.
Anikó nem mondta el a cetliket. Nem mondta el a pszichológust, nem mondta el a zárcserét. Csak elmondta, ahogy egy anya elmondja: hogy a szabályok, amiket csinálnak, azért vannak, mert ő és apjuk gondolkodtak rajtuk. Hogy ezek nem rosszak, és nem büntetések. Hogy a nagymama szereti őket, és ő is szereti a nagymamát — de az ő otthonukban ő dönt.
— Ha valaki azt mondja nektek, hogy ne hallgassatok rám — mondta halkan —, akkor jöjjetek, és mondjátok el nekem. Nem lesz baj. Nem haragszom. Csak akarom tudni.
Hunor a kezére nézett.
— Még ha a nagymama mondja?
— Akkor is.
Mária a kirakósdarabot forgatta a kezében.
— Anya, a nagymama azt mondta egyszer, hogy te néha túl szigorú vagy.
— Tudom, hogy mondta.
— Te is tudod?
— Igen.
— És?
— És én vagyok az anyátok. — Anikó a lányára nézett. — Én döntöm el, mi a szigorú és mi nem.
Mária visszatette a kirakósdarabot a helyére.
— Oké — mondta, és tovább rakta a kirakóst.
Hunor felvette a könyvét, aztán letette.
— Anya?
— Igen?
— A zárat tényleg azért cseréltük, mert elromlott?
Anikó egy pillanatig csendben volt.
— Nem — mondta.
— Miért akkor?
— Mert az otthonunkba csak azok jönnek be, akiket mi beengedünk.
Hunor erre nem mondott semmit. Csak bólintott, lassan, mint aki valami nehézet próbál megemészteni, de nem kérdez tovább.
Az anyja az ajánlott levelet átvette szerdán. Anikó tudta, mert a tértivevény visszajött. Az anyja nem hívta fel azon a napon. Nem hívta fel másnap sem.
Csütörtökön Marcell jött haza azzal, hogy az anyja felhívta őt.