— Csak el ne felejtsd: a kabát a tied volt. Én csak megvarrtam a gombot.
Erzsébet sokáig nem értette, miért maradt meg ez a mondat. Anyja mondta, tizenhét évvel ezelőtt, amikor elment Levente után. Egy barna gyapjúkabátról volt szó, amelynek leszakadt a középső gombja, és Juditka, az anyja, letérdelt a padlóra, és felvarrta, mielőtt Erzsébet bepakolta a bőröndjébe. Semmi különös. Mégis, éveken át, amikor Levente azt mondta, hogy tehetetlen, hogy semmit nem tud egyedül elvégezni, hogy nélküle az utcán koldulna — Erzsébet mindig ugyanarra a mondatra gondolt. *A kabát a tied volt. Én csak megvarrtam a gombot.*
Most negyvennyolc évesen, egy bőrönddel a kezében, megint anyja ajtaja előtt állt.
Október volt. Az erkélyen krizantémok, a barna és sárga virágok, amelyeket anyja minden évben kiültetett, akármilyen volt az időjárás. Erzsébet megnyomta a csengőt, és a gyomra olyan volt, mint egy összeszorított ököl.
— Ki az? — hallotta a hangot belülről. Idős hang, de erős. Mindig erős volt.
— Én vagyok, anya. Erzsébet.
Csend. Aztán a zár kattanása, az ajtó nyílása, és Judit ott állt a küszöbön, hatvannyolc évesen, a virágmintás köntösében, a haját még nem fésülte meg aznap reggel. Megnézte a bőröndöt. Megnézte Erzsébet arcát. Nem kérdezett semmit.
— Gyere be — mondta csak, és félreállt.
Erzsébet belépett. A lakás ugyanolyan volt, mint mindig — a konyhából kávé illata, a nappaliban a régi szőnyeg, a falon a három kép, amelyek közül az egyik Erzsébet iskolai fényképe volt, nyolcévesen, foghíjas mosollyal. Levette a cipőjét. A bőröndöt letette a bejáratban.
— Csak pár napra — mondta. — Amíg megtalálok valamit.
Judit már a konyhában volt, a kávéfőzőnél.
— Persze — mondta, és nem fordult vissza.
Az első héten Erzsébet minden reggel felébredt azzal a gondolattal, hogy ma keres albérletet. Felnyitotta a laptopot, megnézte a hirdetéseket — 85 000 forint egy szoba Pesten, 72 000 Kőbányán, 68 000 valami Soroksáron, ahol a hirdetés azt írta, hogy „csendes környék”, de a képeken látszott, hogy a falak penészesek. Összeadta a számokat. A végkielégítése, amit a cégtől kapott, amikor Levente rávette, hogy mondjon fel, hogy „legyen otthon, mint egy rendes asszonynak” — az régen elfogyott. A bankszámláján 340 000 forint volt. Ebből három hónapig lehetett albérletben élni, ha nem eszik.
Lecsukta a laptopot.
— Segíthetek valamiben? — kérdezte anyját, aki a nappaliban ült és a kézimunkáját nézte, de nem dolgozott.
— Nem kell semmi — mondta Judit. — Ülj le.
— Nem akarok terhére lenni.
Judit felnézett. Hosszan nézte Erzsébetet.
— Ki mondta neked ezt a szót? — kérdezte.
Erzsébet nem válaszolt.
Levente először akkor mondta, hogy teher, a harmadik évben. Nem dühösen mondta — ez volt a legrosszabb benne. Nyugodtan mondta, szinte gondolkodva, ahogy egy problémát elemez valaki. Vacsoránál ültek, Erzsébet éppen tálalt, és Levente azt mondta:
— Gondolkodtam. Te valójában terhem vagy. Nem baj, vállalom. De tudnod kell.
Erzsébet letette a tálat. A keze remegett.
— Mit értesz azon, hogy teher?
— Azt, hogy eltartlak. Fizetek mindent. Cserébe elvárhatom, hogy a ház rendben legyen, a vacsora kész legyen, és ne kelljen minden apróságért aggódnom.
— Dolgozni akarok — mondta Erzsébet. — Megbeszéltük, hogy visszamegyek, amikor Bence nagyobb lesz.
— Bence tizenkét éves — mondta Levente, és visszahajolt az étele fölé. — Elég nagy. De te nem vagy elég jó sehova. Ezt is tudod.
Erzsébet nem mondott semmit. Evett. A kávé, amelyet vacsora után ivott, hideg volt, mire hozzáért, mert Levente mindig előbb kért, és Erzsébet mindig kiszolgálta, és mire a sajátjához ért, kihűlt. Tizenhét éven át minden este hideg kávét ivott. Ezt csak akkor vette észre, amikor anyja lakásában az első reggelen Judit elé tette a csészét, és az forró volt.
Bence, a fiuk, huszonhárom éves volt, amikor Erzsébet elment. Felhívta telefonon, másnap reggel.
— Anya — mondta. — Jól vagy?
— Jól vagyok — mondta Erzsébet, és ez hazugság volt, de nem a fájdalom miatt, hanem mert „jól” szó nem fedte le azt, amit érzett. Nem volt szó rá.
— Apa azt mondta, hogy te mentél el. Hogy otthagytad.
Erzsébet a falat nézte anyja nappalijában.
— Igen — mondta. — Én mentem el.
— De miért most? Huszonhárom évig —
— Huszonhárom évig nem mentem el — mondta Erzsébet. — Ez volt a hiba.
Bence nem szólt semmit egy ideig. Aztán:
— Hol vagy?
— Anyáméknál. Nagyanyádnál.
— Rendben — mondta Bence. — Felhívlak.
Nem hívta fel. Erzsébet nem haragudott érte. Tudta, hogy Levente ott van, és Levente mindig ott volt, ahol dönteni kellett.