*Félek érte.*
Nem azt írta: sajnálom. Nem azt írta: segítek. Nem azt írta: maradj, mert kötelességem. Azt írta: félek érte.
Erzsébet huszonhárom évig hallotta, hogy teher. Huszonhárom évig hallotta, hogy tehetetlen. Huszonhárom évig hallotta, hogy nélküle semmi nem megy, de ez nem dicséret volt, hanem vád — nélküle semmi nem megy, tehát maradj, tehát ne menj sehova, tehát az én kezem kell hozzád, az én pénzem, az én türelmem. Huszonhárom évig azt hallotta, hogy szükség van rá, de ez a szükség olyan volt, mint egy fogás — nem szeretet, hanem zár.
Most egy papíron azt olvasta: félek érte.
Ez más volt. Ez azt jelentette: van valaki, akinek hiányozna. Nem azért, mert főz. Nem azért, mert takarít. Nem azért, mert csendben van. Hanem azért, mert ő van.
Judit a konyhából jött ki, és megállt, amikor meglátta Erzsébetet a kis széken ülni.
— Miért nem mentél el? — kérdezte. — A lista —
— Megtaláltam a listát — mondta Erzsébet.
Judit megnézte a kezét. Megnézte a papírt. Nem szólt semmit.
— A végén — mondta Erzsébet. — Az a te írásod.
Judit a falat nézte. A három képet. Az iskolai fényképet, amelyen Erzsébet nyolcéves és foghíjas.
— Igen — mondta.
— Mikor írtad?
— Múlt héten. Éjszaka.
— Miért nem mondtad el?
Judit visszanézett rá. A szeme nedves volt, de nem sírt — a szemét tartotta, mint ahogy az idős emberek tartják a szemüket, amikor nem akarnak, de nem tudnak nem.
— Mert te nem akarod hallani — mondta. — Te mindig azt mondod, hogy keresed az albérletet. Hogy nem akarsz terhére lenni. Én meg — Judit megállt. Legyintett, de a kézmozdulat nem volt legyintés, inkább valami tehetetlenség. — Én meg féltem, hogy ha szólok, akkor elmész gyorsabban.
Erzsébet felállt a székről.
A két nő állt a bejáratban, két lépésre egymástól, és Erzsébet arra gondolt: *ő is fél. Az anyám is fél. Nem én vagyok az egyetlen, aki fél.*
Ez valahogy meglepte. Huszonhárom évig Levente azt az érzést keltette, hogy Erzsébet az egyetlen, aki hibás, az egyetlen, aki gyenge, az egyetlen, aki fél — és most itt állt az anyja, hatvannyolc évesen, és félt. Nem Erzsébettől. Érte.
— Anya — mondta Erzsébet. A hangja nem reszketett, csak halk volt. — Ha maradok, az tényleg nem terhel?
Judit lépett egyet felé.
— Hallgass ide — mondta, és a hangja olyan volt, mint régen, amikor Erzsébet kisgyerek volt és beteg, és Judit mellé ült az ágyra és ott volt csak, nem csinált semmit, csak ott volt. — Tizenhét éve egyedül élek ebben a lakásban. Tizenhét éve hallgatom, hogy a szomszéd Kovács néni milyen beteg, és hogy a televízióban mi van, és hogy odakint az ősz milyen szép. Tizenhét éve nincs, akinek elmondjam, hogy félek, amikor éjszaka hangot hallok, vagy hogy fáj a térdem, de nem akarok az orvoshoz menni, mert az orvosok mindig rossz híreket mondanak. — Megállt. — Te itt vagy. Ez nem teher. Ez — te vagy itt.
Erzsébet a gyomrát érezte. Nem összeszorulva, ahogy az elmúlt hetekben — hanem másképp. Valami engedett benne, valami, amit nem tudott megnevezni, mert huszonhárom évig nem érezte.
— Rendben — mondta. — Akkor maradok.
Judit bólintott. Nem ölelt meg — nem volt az ölelős típus, soha nem volt. Csak bólintott, és visszament a konyhába.
— Akkor vedd fel a kabátodat — mondta onnan. — A boltba még el kell menni. Paradicsom nélkül nem lesz leves.
Erzsébet felvette a kabátját. A sajátját, nem a köntöst. A barna gyapjúkabátot, amelynek a középső gombja egyszer leszakadt, és Judit térdelt le, hogy felvarrja.
Kiment a boltba. A lépcsőházban megállt egy pillanatra, és a kezébe vette a listát. Tej, kenyér, paradicsom, tejföl.
Lent a lista alján: *Istenem, maradjon itt. Ne menjen el. Félek érte.*
Összehajtogatta négyszeresen, ahogy Judit szokta, és visszatette a zsebébe.
Másnap reggel felhívta Lillát.
— Megvan az ügyvéd neve? — kérdezte.
— Megvan — mondta Lilla. — Mikor érsz rá?
— Bármikor — mondta Erzsébet. — Most bármikor erek rá.
Lilla elnevetett magát — nem gúnyosan, csak úgy, ahogy az ember nevet, amikor valami jó hír van.
— Rendben — mondta. — Szerdán találkozunk. Hárman. Ő azt mondja, hogy a közös vagyon kérdésében — a bútorok, a berendezés, a huszonhárom év alatt szerzett javak — neked jogod van a felére. Plusz a tartásdíj, amíg el nem helyezkedsz.
— Mennyi lehet az?
— Az ügyvéd azt mondta, hogy a bírósági ítélet alapján minimum 80 000 forint havonta, de akár több is, ha a közös életszínvonalat vesszük alapul. Levente mennyit keres?
— Nem tudom pontosan — mondta Erzsébet. — Ő sosem mondta el. De a cége —