— Rendben — mondta. — Csináljuk.
Lilla, aki mellette ült, megfogta a kezét egy pillanatra. Nem szólt semmit. Csak megfogta.
A per decemberben indult. Erzsébet nem mondja el a részleteket — nem azért, mert nem tudja, hanem mert ezek a részletek szárazak és hosszúak, és a papírok szaga olyan, mint a hivatal, és a hivatal nem az, ami számít. Ami számít: a per elindult. Fekete Anna azt mondta, hogy hat-kilenc hónap, és Erzsébet bólintott, és hat-kilenc hónapra felkészült.
Karácsony előtt Bence felhívta.
— Anya — mondta. — Elmehetek hozzád?
— Persze — mondta Erzsébet. — Anyáméknál vagyok.
— Tudom — mondta Bence. — Csak — kérdezhetem Nagyanyát, hogy eljöhetek?
Erzsébet elnevette magát. Nem tudta, miért nevetett el — talán azért, mert Bence huszonhárom éves volt, és mégis megkérdezte. Mert megtanulta, hogy meg kell kérdezni.
— Megkérdezem — mondta.
Judit, amikor meghallotta, hogy Bence jönne karácsonyra, elment a szomszéd boltba, és hozott haza egy fenyőágat, amelyet az ablakba tett. Nem vett egész fát — a lakásba nem fért volna. Csak egy ágat, amelyre piros golyókat akasztott, és egy kis csillagot a végére.
Karácsony estéjén hárman ültek a konyhában — Erzsébet, Judit, Bence — és Judit töltött levest, és Bence azt mondta, hogy finom, és Judit azt mondta, hogy a paradicsom jó volt idén, a szomszéd piacon vette, és Erzsébet hallgatta a kettejüket, és a kávéja forró volt.
Január elején Erzsébet visszament dolgozni.
Nem ugyanoda, ahol huszonhárom évvel ezelőtt volt — ott már más volt minden, más emberek, más világ. De egy ismerős hívta fel, aki tudott egy könyvelési irodáról, ahol részmunkaidős adminisztrátort kerestek. Erzsébet elment a felvételi beszélgetésre, és a felvételi végén a vezető azt mondta:
— Huszonhárom év szünet. Ez hosszú.
— Igen — mondta Erzsébet. — De előtte tíz évet dolgoztam. És az alatt megtanultam mindent, amit most csinálni fogok. Csak szünet volt.
A vezető bólintott.
— Rendben — mondta. — Próbaidő három hónap. 280 000 forint.
— Elfogadom — mondta Erzsébet.
Lilla, akinek elmondta este, azt mondta:
— 280 000 kevés.
— Tudom — mondta Erzsébet. — De az enyém.
Az enyém. Ez a szó más volt, mint a többi szó. Levente pénze mindig az övé volt, és Erzsébet kapta, amit kapott — nem kért, kapott, és a különbség az volt, hogy amit kap az ember, azt el is lehet venni. Amit megkeres, azt nem.
Február végén a bőröndjét kicsomagolta.
Nem az egészet — a bőrönd még mindig ott volt a szoba sarkában, mert nem volt szekrénye, és a ruhái a szék karfáján és a fogason lógtak. De a könyveit kivette, és felrakta az ablakpárkányra, mert ott volt hely. Négy könyv — az egyetlen négy, amit magával vitt. Egy régi verseskötet, amelyet huszonhárom éve nem nyitott ki, mert Levente azt mondta, hogy a verseskötet haszontalan. Egy recepteskönyv, amelyet az anyja adott, amikor elment. Egy szótár, amelyet valaha a munkájához használt. Egy üres füzet.
Az üres füzetbe nem írt semmit. Csak ott volt.
Egy este Judit bejött a szobába, és megnézte a négy könyvet az ablakpárkányon.
— Verseskötet? — mondta.
— Régi — mondta Erzsébet.
— Olvastál belőle?
— Huszonhárom éve nem.
Judit kivette a könyvet a polcról, és felnyitotta. Lapozgatott. Aztán fennhangon olvasott valamit — egy sort, amelyet Erzsébet nem ismert fel, de a hangja ismerős volt, mert Judit hangja mindig ismerős volt.
— Szép — mondta Judit, és visszatette a könyvet.
— Igen — mondta Erzsébet. — Szép.
Judit kiment. Erzsébet a négy könyvet nézte az ablakpárkányon, és kint az utcán a február végi hidegben valaki elment a ház előtt, és a léptek hangja felhallatszott, aztán elhalt.
A bevásárlólistát a verseskötet első lapjai közé tette. Összehajtogatva, négyszeresen, ahogy Judit szokta.
Minden reggel, amikor kinyitotta a könyvet — mert kinyitotta, minden reggel, egy sort, csak egyet — a lista ott volt, és rajta az anyja kézírása: *Istenem, maradjon itt. Ne menjen el. Félek érte.*
Erzsébet megfőzte a kávét, és mire megitta, még forró volt.