A második héten Lilla hívta fel. Lilla volt az egyetlen barátnője, akit Levente nem tudott teljesen eltávolítani — talán azért, mert Lilla soha nem jött el hozzájuk, és Levente nem tudott olyat mondani, amit nem látott. Lilla könyvelő volt, és a hangja mindig olyan volt, mint egy ceruza — egyenes és pontos.
— Szóval tényleg elmentél — mondta Lilla.
— Tényleg elmentem.
— Hol vagy?
— Anyáméknál.
— Meddig?
— Nem tudom — mondta Erzsébet. — Keresek valamit. Albérletet.
— Mennyid van?
— Háromszáznegyven ezer.
Lilla csendben volt egy pillanatig. Nem az a csend volt, amelyik sajnálatot jelent — az a csend volt, amelyik számol.
— Hallgass ide — mondta aztán. — Van egy ismerősöm, aki ügyvéd. Válóperes ügyekkel foglalkozik. Az anyagi rendezéshez — a közös vagyon, a lakás —
— A lakás az övé — mondta Erzsébet. — Még a házasság előtt vette.
— A berendezés nem.
— Levente azt mondja, hogy a bútorok is az övéi.
— Levente sok mindent mond — mondta Lilla szárazon. — De ami jogi, az jogi. Huszonhárom év házasság. Találkozzunk, rendben? Holnapután?
— Nem akarok pénzt kérni tőle — mondta Erzsébet, és maga is hallotta, milyen furcsán hangzik. Huszonhárom évig az ő pénzéből élt, és most nem akar pénzt kérni tőle. De ez más volt. Ez — követelni. Ez azt jelentette, hogy jogai vannak.
*Hát persze, hogy jogaid vannak* — mondta valami belül. *Huszonhárom évig főztél és takarítottál és feladtad a munkádat és csendben voltál, amikor kellett volna kiabálni. Ez munka volt. Ezt ki kell fizetni.*
— Gondolkodom rajta — mondta Erzsébet.
— Gondolkodj — mondta Lilla. — De ne sokat.
Azon az estén Erzsébet a konyhában ült anyja mellett, és nézték a televíziót, amelyet Judit mindig hangosra állított, mert a hallása rossz volt. Valami sorozat ment, amit Erzsébet nem ismert, de nem is akart ismerni — csak ülni akart ott, a meleg konyhában, a kávé illatában, és nem gondolni semmire.
— Anya — mondta egyszer csak.
— Hmm?
— Nem terheled magad velem?
Judit nem vette le a szemét a képernyőről.
— Terhelem magam — mondta. — De ez az én dolgom.
Erzsébet nem tudta, mit kezdjen ezzel a válasszal. Levente soha nem mondott ilyet. Levente mindent a mérlegre tett — mit ad, mit kap, mi az egyenleg. Judit csak annyit mondott: az én dolgom. Mintha a teher nem teher lenne, hanem valami más — valami, amit valaki önként vesz fel.
A harmadik héten Erzsébet elkezdte figyelni az anyját.
Nem szándékosan. Csak ott volt. Reggel látta, ahogy Judit a konyhában áll, és a tojásokat süti, és közben énekel halkan valamit, amit Erzsébet nem ismer fel — talán egy régi dal, talán csak dúdolás. Látta, ahogy Judit délután felrakja a szemüvegét és a kézimunkáján dolgozik, a kis virágokat hímezi a vászonra, lassan, türelmesen. Látta, ahogy este, amikor azt hitte, hogy Erzsébet már alszik, Judit kimegy az erkélyre, és néz ki a sötétbe, és csak áll ott, a köntösében, a kezét a mellkasán összekulcsolva.
Erzsébet nem szólt. Visszament a szobájába, és a sötétben feküdt, és arra gondolt: *mit csinál ott? Mit néz? Fázik?*
Aztán arra gondolt: *huszonhárom éve nem figyeltem meg senkit. Levente mindig azt mondta, hogy én vagyok a középpont, hogy minden az én hibám, az én problémám, az én tehetetlenségem — és közben senkit nem figyeltem meg. Nem volt rá időm. Mindig csak magamat néztem, ahogy ő látott.*
A negyedik hét végén Erzsébet a bevásárlólistát kereste.
Judit elküldte a boltba — tejet, kenyeret, paradicsomot, tejfölt. Felírta egy papírra, ahogy mindig, a kis kockás füzetlapra, amelyeket évtizedek óta ugyanolyan füzetből tépett ki. Erzsébet fogta a bevásárló szatyrot, és a kabátját kereste, de a kabátja a szobájában volt, és hideg volt odakint, ezért anyja köntösét vette le a fogasról — csak a boltba, csak öt percre, úgyis szomszéd utca.
A köntös zsebébe nyúlt, hogy megnézze, van-e benne a lista.
A lista ott volt. Összehajtogatva, négyszeresen, ahogy Judit mindig hajtogatta a papírokat. Erzsébet kinyitotta.
Tej, kenyér, paradicsom, tejföl — felírva Judit nagy, egyenes betűivel, amelyek most kicsit reszkettek, mert a keze reszketett a hidegben, vagy az öregségtől, Erzsébet nem tudta.
A lap alján más írás volt.
Más tinta — kékebb, vastagabb. Más kéz — de Erzsébet ismerte ezt a kezet is. Anyja keze volt, de más tollal, talán este, talán sötétben, talán amikor azt hitte, hogy Erzsébet nem fogja megtalálni.
*Istenem, maradjon itt. Ne menjen el. Félek érte.*
Erzsébet nem ment el a boltba.
Visszament a lakásba. Levette a köntöst. Leült a bejáratban a kis székre, ahol a cipők álltak, és ott ült, és a papírt a kezében tartotta, és nem sírt — a teste nem tudott sírni, mert a síráshoz el kell engedni valamit, és Erzsébet még nem tudta, mit kell elengedni.