— A cégét is meg fogjuk nézni — mondta Lilla. — Arra is van mód. Bizalmi vagyon, rejtett jövedelem — erre az ügyvéd specialista.
Erzsébet a nappaliban ült, és a falon a három képet nézte. Az iskolai fénykép, a nyolcéves Erzsébet, a foghíjas mosollyal.
— Rendben — mondta. — Szerdán.
Levente felhívta azon a héten kétszer. Az első alkalommal Erzsébet nem vette fel. A második alkalommal felvette, mert arra gondolt: *ha nem veszem fel, akkor ő mondja meg Bencének, hogy én nem veszem fel, és Bence azt gondolja, hogy én vagyok a hibás. Vegyem fel. Hallgassam meg. Aztán tegyem le.*
— Erzsébet — mondta Levente. A hangja ugyanolyan volt. Nyugodt, elemző, mint aki problémát old meg. — Gondolom, megbántad.
— Nem bántam meg — mondta Erzsébet.
— Akkor mi lesz?
— Ügyvédet fogadtam.
Csend.
— Ügyvédet — mondta Levente. A hangja most más volt, de nem dühös — meglepett. Levente ritkán lepődött meg. — Kire?
— Magamra — mondta Erzsébet. — A közös vagyonra. A huszonhárom évre.
— Neked nincs mit követelni. A lakás az enyém volt —
— A lakás igen — mondta Erzsébet. — De huszonhárom évig főztem, takarítottam, feladtam a munkámat, és csendben voltam, amikor kellett volna nem csendben lennem. Ez munkának számít. A bíróság is annak számítja.
Levente nem szólt semmit.
— Bence is tud erről? — kérdezte aztán.
— Bencével majd én beszélek — mondta Erzsébet. — Amikor kész vagyok.
Letette a telefont.
A keze nem reszketett.
Erre felfigyelt — hogy a keze nem reszketett. Három héttel ezelőtt, amikor megnyomta anyja csengőjét a bőrönddel a kezében, a gyomra összeszorult. Most a kezét nézte, és a keze nyugodt volt, és arra gondolt: *na. Ez most valami.*
Bencével november elején beszélt. Bence eljött anyja lakásába — először jött el, azóta, hogy Erzsébet elment. Leült a konyhában, és Judit tett elé kávét, és aztán kiment, mert Judit mindig tudta, mikor kell kimentni.
— Apa azt mondja, hogy te elveszed a pénzét — mondta Bence.
— Nem elveszem — mondta Erzsébet. — Kérem, ami jár.
— Jár — ismételte Bence, mintha a szó idegen lenne. — Miért jár?
— Mert huszonhárom évig dolgoztam. Nem a te apád irodájában, de dolgoztam. Ezt a bíróság is elismeri.
Bence a kávéját nézte.
— Anya — mondta. — Miért most? Miért nem korábban?
Erzsébet gondolkodott. Arra gondolt: mert nem tudtam, hogy van más. Mert azt hittem, hogy valóban teher vagyok, és a tehernek nincs joga menni. Mert huszonhárom évig azt hallottam, hogy nélküle semmi vagyok, és elhittem.
De ezt nem mondta el Bencének. Nem most. Bence huszonhárom éves volt, és az apja mellett nőtt fel, és Erzsébet tudta, hogy Bencének időre van szüksége — nem magyarázatra, hanem időre.
— Mert most tudtam — mondta csak.
Bence bólintott. Nem értette, de bólintott, és ez elég volt.
— Rendben leszel? — kérdezte.
— Rendben leszek — mondta Erzsébet. — Igen.
A szerdai találkozón az ügyvéd, egy negyven körüli nő, aki Fekete Annának mutatkozott be, és a hangja olyan volt, mint egy ajtó — határozott és nem süvít be rajta a szél — végigment a dokumentumokon. Erzsébet hozta, amit tudott: a régi bankszámlakivonatok egy részét, amelyeket Levente a nevén tartott, de amelyekre Erzsébet aláírása is kellett. Néhány számlát a bútorokról. Egy régi szerződést, amelyet huszonhárom évvel ezelőtt írtak alá, amikor Erzsébet felmondott a munkahelyén.
— Ez értékes — mondta Fekete Anna, és a szerződést nézte. — Ez azt bizonyítja, hogy a felmondás a közös döntés eredménye volt.
— Az ő döntése volt — mondta Erzsébet.
— Igen — mondta az ügyvéd. — De te aláírtad. Ami azt jelenti, hogy a bíróság nem tudja azt mondani, hogy kényszer volt. Viszont azt tudja mondani, hogy huszonhárom éven át otthoni munkát végeztél, ami a közös életvitelhez szükséges volt, és ezért a közös vagyon felére jogosult vagy.
— Mennyi az?
Fekete Anna felsorolta. A bútorok becsült értéke 1,2 millió forint körül volt. A nyaraló — amelyről Erzsébet tudta, hogy van, de amelyhez sosem volt kulcsa — a kataszteri értéke 8,4 millió forint, de a piaci értéke valószínűleg több. A közös bankszámlán, amelyet Levente kezelt, az utolsó kivonat szerint 4,1 millió forint volt.
— Összesen — mondta Fekete Anna — a felső határ körülbelül 7 millió forint lehet, ha a bíróság a javára dönt. Az alsó határ körülbelül 3 millió forint. Plusz a tartásdíj, amíg el nem helyezkedik.
Erzsébet a számokat hallgatta.
*Hét millió forint.* Huszonhárom év. Ez volt az ára. Nem az övé — a huszonhárom évé. A hideg kávéknak, a csendeknek, a felmondott munkahelynek, a szavaknak, amelyek azt mondták, hogy teher, tehetetlen, semmi.