— Erzsébet, maga nem ért ezekhez a dolgokhoz — mondta Domonkos, és a hangja pontosan olyan volt, mint Antalé szokott lenni, amikor a számlákat zárolta.
Erzsébet a konyhaasztal mellett állt, kezében egy csésze kihűlt tea, és bámult a sógora arcára. Ötvenhárom éves volt, és egész életében valaki más mondta meg neki, mit ért és mit nem. Most a férje hét napja volt a földben, és Domonkos már itt állt a nappaliban, a bőrkabátja szétterítve a kanapén, mintha már az övé lenne az egész.
— Én csak azt mondom — folytatta Domonkos, és felállt, körbejárt a szobában —, hogy Antal nem lehetett jó állapotban, amikor ezeket az iratokat aláírta. Egy szélütés után nem aláírsz te semmit. Megérted?
— Megértem — mondta Erzsébet.
De nem értette. Vagy inkább: értette, de nem úgy, ahogy Domonkos gondolta.
Tizenegy napja volt a szélütés. Tizenegy nap, és Antal reggel még élt, este már nem. Erzsébet ott volt mellette végig, a kórházi folyosón ülve, a teát a kezében felejtve, mint most. Az orvos szólt, hogy valami iratot hagyott nála, amit neki kell átadni. Egy boríték, Erzsébet neve rajta, Antal kézírásával. Benne egy bankszámla-értesítő és egy közjegyzői irat.
A számla az ő nevén volt. Huszonkét millió forint.
Erzsébet háromszor olvasta el a számot, mielőtt hitt volna a szemének.
Huszonkét millió forint. Az övé. Antal saját kezűleg nyitotta, saját maga utalta át, és a közjegyző tanúsította: teljes tudatossággal, három évvel ezelőtt. Jóval a szélütés előtt.
Domonkos most ezt akarta elvenni.
— Én nem veszek el semmit — mondta Domonkos, és Erzsébet rájött, hogy fennhangon gondolkodott. — Csak azt mondom, hogy ezt a bíróságnak kell megvizsgálnia. Antal nem volt abban az állapotban, hogy ilyen döntéseket hozzon. Valaki befolyásolta.
Erzsébet letette a csészét. Lassan, pontosan, a poháralátétre.
— Ki befolyásolta volna? — kérdezte.
Domonkos ránézett, és a szemében ott volt a válasz, amit nem mondott ki: te.
Huszonnyolc évig élt Antallal. Huszonnyolc év, amelyből az első talán öt volt normális, aztán valami megváltozott. Nem egyik napról a másikra — soha nem egyik napról a másikra. Lassan, ahogy a víz mossa a követ. Először csak a nagy kiadásokat kellett megbeszélni. Aztán a közepeseket. Aztán Erzsébet minden hónapban elszámolt a bevásárlásról, a blokkokat összegyűjtötte, Antal megnézte. Ha valamit nem értett, megkérdezte. Ha nem tetszett neki a válasz, csend lett. Napokig tartó, hideg csend, ami rosszabb volt minden kiabálásnál.
— Maga nem ért ezekhez — mondta Antal is, éveken át. Bolti árakhoz, banki ügyekhez, autóhoz, villanyszerelőhöz, ügyvédhez. Semmihez nem értett, amit Antal eldöntött, hogy ő intéz. Erzsébet a konyhában maradt, a gyerekek iskolájában, a szomszédok problémáiban. Az volt a tere. Azon belül szabad volt — azon kívül nem létezett.