Domonkos felállt. Nem szólt semmit. Fogta a kabátját, és kiment.
Fekete doktor összepakolta az aktatáskáját, és az ajtóban megfordult.
— A keresetet visszavonjuk — mondta. — Elnézést a kellemetlenségért.
A tárgyalásra mégis sor került, mert Domonkos két héttel később új ügyvéddel próbálkozott. Azt állította, hogy a videó nem hiteles, hogy Erzsébet manipulálta Antalt az évek során, hogy a felvétel körülményei gyanúsak.
A bíróság kirendelt egy igazságügyi informatikust. A felvétel eredeti volt. A metaadatok hitelesek voltak. Antal közjegyző előtt tett nyilatkozatát egy közjegyző erősítette meg: teljes tudatossággal, saját akaratából, befolyástól mentesen.
A keresetet elutasították.
Erzsébet a tárgyalóterem folyosóján állt, amikor kihirdették. Mária mellette volt, és fogta a kezét. Erzsébet nem sírt. Csak állt, és érezte, ahogy valami, ami huszonnyolc évig szorított a mellkasán, lassan, nagyon lassan elereszti.
Domonkos elment, és nem köszönt.
Máriával hazamentek. Mária teát főzött, Erzsébet leült a konyhaasztalhoz, és nézte, ahogy a gőz felszáll a csészéből.
— Mit fogsz csinálni? — kérdezte Mária.
— Nem tudom — mondta Erzsébet. — Először életemben nem tudom, és ez… — Megállt. — Ez rendben van.
Mária mosolygott.
— Fel fogod hívni Katit?
— Ma este.
— Jó.
Csend volt, de más fajta csend, mint amit Erzsébet ismert. Nem hideg. Nem várakozó. Csak csend.
Másnap reggel Erzsébet felkelt, lement a konyhába, és bekapcsolta a kávéfőzőt. Aztán megállt. Megnézte az órát: hat negyven volt.
Lekapcsolta.
Visszament a hálószobába, visszafeküdt, és behúzta maga fölé a takarót. A reggeli fény az ablak függönyén szűrődött át, és a szoba lassan megtelőt halvány aranyszínnel. Erzsébet feküdt, és hallgatta a saját légzését — egyenletesen, csendesen, sietség nélkül —, és odakint a kertben egy madár elkezdett énekelni.