A lányuk, Kati, tizenkilenc évesen ment el, és azóta Bécsben él. Ritkán hívott. Erzsébet tudta, miért.
Domonkos felállt.
— Holnap jön az ügyvédem. Kérem, hogy legyen itthon.
Erzsébet nem felelt. Nézte, ahogy Domonkos felveszi a kabátját, ahogy kigombolja és újra begombolja, ahogy az ajtóig megy, visszafordul, mintha mondani akarna még valamit, aztán mégsem.
Az ajtó becsukódott.
Erzsébet állt a nappaliban, és hallgatta a csendet. Aztán a zsebébe nyúlt, előhúzta a telefonját, és felhívta Máriát.
— Gyere — mondta. — Kérlek.
Mária negyven perce volt ott, és azóta sem ült le. Körbe-körbe járt a nappaliban, a közjegyző iratát a kezében tartva, és időnként megállt, felnézett, aztán újra olvasott.
— Ez teljesen rendben van — mondta végül. — Ez egy érvényes szerződés. Három évvel ezelőtt kötötték, Antal akkor teljesen cselekvőképes volt. Ezt nem lehet csak úgy megtámadni.
— Domonkos azt mondja, hogy befolyásoltam.
— Ezt mondja.
— Én soha—
— Tudom. — Mária leült végre, a kanapé sarkára. — Erzsike, én huszonöt éve ismerlek. Tudom. De ez nem elég a bíróságon. — Letette az iratot. — Szükségünk van valamire, ami megmutatja, miért csinálta Antal. Miért titokban. Miért neked, és miért most. Ha erre nincs válasz, Domonkos megpróbálja azt a narratívát eladni, hogy te manipuláltad a beteget.
Erzsébet a kezét nézte.
— Antal sosem volt beteg, amikor megnyitotta a számlát.
— Igen, de Domonkos nem ezt fogja mondani. Azt fogja mondani, hogy az egész kapcsolatotok egy manipuláció volt. Hogy te kihasználtad. — Mária felnézett. — Fel kell készülnünk erre.
Erzsébet azon az éjjelen nem aludt. Feküdt az ágyban, Antal oldalán — mert volt Antal oldala, mindig is volt, és Erzsébet soha nem feküdt oda, még most sem —, és a mennyezetet bámulta.
Huszonnyolc év. Mi maradt belőle?
A bútorok. A szokások. Az a mód, ahogy a kávéfőzőt bekapcsolta reggel, mert Antal mindig pontosan hétre kért kávét. Az a reflexszerű mozdulat, hogy mielőtt bármit vásárolt, fejben kiszámolta, megérte-e megmagyarázni. Az a csend, amit megtanult viselni.
De volt más is.
Volt az a este, három évvel ezelőtt, amikor Antal leült mellé a kanapéra, és azt mondta: — Erzsike, van valami, amit el kell intéznem. Ne kérdezz most, de tudnod kell, hogy ez a te biztonsági hálód. Ha én meghalok, ne ijedj meg, majd megtalálod.
Akkor nem értette. Most sem értette teljesen.
Reggel hatkor felkelt. Lement a konyhába, kávét főzött, és pontosan hétkor kapcsolta be a gépet — aztán megállt, és mélyet lélegzett.