Nem kellett hétkor.
Senki nem várta a kávét.
Visszament a hálószobába, és az ágy melletti szekrény tetejét nézte. Antal ott tartotta a dolgait: egy régi karóra, egy notesz, egy kis fadoboz. Erzsébet soha nem nyúlt oda. Huszonnyolc évig nem nyúlt oda.
Most odanyúlt.
A fadobozban volt egy kulcs, egy gyűrű, amit Antal akkor vett le, amikor a kézfejét megoperálták, és soha nem vette vissza, és egy pendrive. Fekete, kicsi, semmi felirat rajta.
Erzsébet a kezébe vette, és a szíve a torkában dobogott.
Lement a nappaliba, előhúzta a laptopot, amit Kati hagyott itthon egyszer és soha nem vitt vissza, és bedugta a pendrive-ot.
Egy fájl volt rajta. Videó. Dátum: három évvel ezelőtt, október tizenhetedike.
Erzsébet rákattintott.
Antal arca töltötte ki a képernyőt. Otthon vette fel, a dolgozószobában, a könyvespolc előtt. Öltönyös volt, mintha valami fontos alkalomra készült volna. Kissé merev, ahogy mindig volt, ha kamera elé kellett állni. Aztán megköszörülte a torkát, és elkezdett beszélni.
— Erzsébet. Ha ezt látod, akkor én már nem vagyok. — Szünet. — Tudom, hogy sok mindent meg kell magyaráznom.
Erzsébet a kezét a szájára szorította.
— Huszonnyolc évvel ezelőtt megígértem neked valamit. Azt, hogy gondoskodom rólad. Ezt az ígéretet tartottam — de nem úgy, ahogy kellett volna. — Antal a kamerába nézett, és a tekintete valami szokatlan volt, valami, amit Erzsébet ritkán látott rajta: bizonytalanság. — Én nem voltam könnyű ember. Ezt tudom. Az apám sem volt az, és én megörököltem tőle azt, ahogy a pénzhez viszonyult. A kontroll. Az az érzés, hogy ha te kézben tartod a pénzt, akkor kézben tartod az életet. Ezt rosszul csináltam. Neked rosszul csináltam.
Erzsébet nem törölte le a könnyét. Csak folyt.
— Három éve volt egy vizsgálatom. A szívemmel. Az orvos azt mondta, hogy figyelnem kell. Akkor döntöttem el, hogy rendezem a dolgokat. — Antal elővett egy papírt, megnézte, visszatette. — A számlát a te nevedre nyitottam, mert ez a te pénzed. Nem az enyém. Te huszonnyolc évet dolgoztál — igen, dolgoztál, még ha nem is volt fizetésed —, és ez a huszonnyolc év ért valamit. Ezt a pénzt félretettem az évek során, apránként, és ez a te biztonsági hálód.
Szünet.
— Domonkosnak nem szóltam, mert Domonkos nem engedte volna. Ezt tudod te is, ha becsületes vagy magadhoz. A bátyám egész életében azt hitte, hogy ami Antal Józsefé, az Domonkos Józsefé is. Nem így van. Ez a mi pénzünk — a tiéd. — Antal a kamerába nézett, és a hangja megváltozott, halkabb lett. — Elnézést kérek. Nem azért, mert ezt mondom, hanem azért, mert huszonnyolc évig kellett volna mondanom, és nem mondtam. Erzsébet, elnézést kérek.