— Anyukám, a nagymama megint itt volt. És hozott valakit.
Csilla épp a tűzhelyen kavargatta a levest, amikor Hajnalka beállt a konyhaajtóba. Tizenöt éves volt a lánya, és Csilla már régen megtanulta, hogy ha ilyen hanggal kezdi — halkkal, de egyenesen —, akkor nem egy iskolai dolog. Akkor valami más.
Letette a fakanalat.
— Mikor? — kérdezte.
— Ma. Meg tegnap. Meg szerda.
A gyomra összeszorult.
— Szerda? Én szerdán dolgoztam.
— Igen. — Hajnalka nem jött beljebb, csak állt az ajtóban. — Ezért mondom.
Csilla kinyomta a gázt. A leves tovább gyöngyözött egy ideig, aztán elcsendesedett. Az egész konyha elcsendesedett. Kinézett az ablakon — az utcán egy autó lassan elhaladt, egy kutya ugatott egyszer, aztán az is elhallgatott.
— Ülj le — mondta végül. — Mesélj el mindent.
Hajnalka leült. A kezét maga elé tette az asztalra, egymásba kulcsolta az ujjait, és Csilla látta, hogy a lánya ezt sokkal régebben hordozza, mint ma este.
— Nem akartam szólni — kezdte Hajnalka. — Mert azt mondta, hogy te tudod. Hogy megbeszéltétek.
— Mit mondott pontosan?
— Hogy anyukának ez így kényelmes. Hogy ő csak segít. — Hajnalka felnézett. — Én hittem neki. Eleinte.
Csilla bólintott. Nem szólt semmit. Hagyta, hogy a lánya mondja el a maga sorrendjében.
Ez hat hónappal ezelőtt kezdődött, szeptemberben. Hunor anyja, Erzsébet — mindenki csak Erzsike néninek hívta, bár Csilla soha nem értette, miért kell a „néni” ahhoz, hogy valaki kedves legyen — felhívta egy délután, és azt mondta, van egy ötlete.
— Csillám — mondta a telefonba, és Csilla már ekkor érezte, hogy a „Csillám” nem jó jel, mert Erzsébet csak akkor hívta így, ha valamit akart —, gondoltam egyet. A gyerekek néha korábban jönnek haza az iskolából. Te meg dolgozol. Mi lenne, ha nálam lenne egy kulcs? Csak biztonsági okokból.
— Nekem van kulcsom — mondta Csilla. — Hajnalkának is.
— Tudom, tudom. De mi van, ha Hajnalka elveszíti? Mi van, ha baj van? Én öt percre lakom tőletek.
Csilla akkor a munkahelyi naptárát nézte, és három megbeszélést látott egymás után a következő napra, és Hunor épp Bécsben volt egy konferencián, és a feje tele volt azzal, hogy ki viszi Sándort edzésre csütörtökön, és azt mondta:
— Rendben. De csak vészhelyzetre.
— Természetesen — mondta Erzsébet. — Mire gondolsz, mire kellene más?
Most, hat hónappal később, Csilla a konyhaasztal mellett ült, és a lánya mesélte el, hogy a nagymama szinte minden nap ott volt. Nem mindig sokáig. Néha csak tíz percre. De volt, hogy egy óráig is.
— Mit csinált? — kérdezte Csilla.
Hajnalka egy pillanatra elhallgatott.
— A szekrényeidben turkált.
Csilla nem mozdult. Csak figyelt.
— A hálószobában. A fiókokban. Egyszer kinyitotta azt a dobozt, amit a polcon tartasz. A régit, a kék fedelűt. — Hajnalka lenézett. — Abban vannak a leveleid. A régi levelek.
A kék doboz. Csilla anyja levelei voltak benne. Harminc-egynéhány levél, kézírással, a hatvanas-hetvenes évekből, amiket az anyja a barátnőjének írt, és amelyeket Csilla az anyja halála után kapott vissza. Soha nem mutatta meg senkinek. Hunornak sem. Nem azért, mert titok lett volna — hanem mert ezek az övéi voltak. Csak az övéi.
— Olvasta? — kérdezte.
— Nem tudom. Lehet. Sokáig volt ott.
Csilla a tenyerébe temette az arcát. Egy pillanatig csak ült így. Aztán felnézett.