— A nő. Kit hozott magával?
Hajnalka vett egy levegőt.
— Nem tudom, ki volt. Középkorú. Olyan, mint a nagymama. Bejöttek, körülnéztek a nappaliban, a konyhában. A nő kinyitotta a szekrényeket. — Megállt. — A nagymama azt mondta, hogy ez egy barátnője, és hogy mi ne szóljunk neked, mert te úgyis tudod, és nem kell aggódni.
— Mikor volt ez?
— Három hete.
Csilla lassan felállt. Kiment a nappaliba, leült a kanapéra, és egy ideig csak nézett maga elé. A falon Sándor rajza lógott — nyolcéves korában csinálta, egy ház, egy fa, négy figura. Akkor Csilla azt hitte, ez az ő házuk. Most nem volt benne biztos, hogy Erzsébet is benne volt-e valahol a képben, csak ő nem látta.
Sándor ekkor jött le az emeletről.
— Kész a vacsora? — kérdezte, és megállt, mert megérezte a csöndet.
— Mindjárt — mondta Csilla. — Menj fel még öt percre.
Sándor felnézett, aztán visszament. Tizenkét éves volt, és már ő is tudta, hogy az ilyen hangú „mindjárt” nem azt jelenti, hogy mindjárt.
Csilla felhívta Alexandrát. Alexandra a legjobb barátnője volt, és jogász, ami nem mindig volt kényelmes, de most az volt.
— Mesélj — mondta Alexandra, és Csilla elmesélte.
Alexandra végighallgatta. Nem szakította félbe. Amikor Csilla végzett, egy pillanatig csönd volt.
— A kulcsot vissza kell venni — mondta végül Alexandra.
— Tudom.
— Nem holnap. Ma este.
— Hunor nincs itthon.
— Ez nem Hunor kulcsa. Ez a te házad is. — Alexandra rövid szünetet tartott. — Csilla, egy idegen nőt vitt be a házadba. A gyerekek jelenlétében. És azt mondta nekik, hogy hallgassanak.
Csilla a telefonba hallgatott. Odakintről autó zajt hallott, aztán csöndet.
— Igen — mondta.
— Ha holnap reggel kéred vissza, ő addig kitalál valamit. Valami magyarázatot. Valami okot, amiért ez nem az, aminek látszik. — Alexandra hangja nem volt kemény, csak egyenes. — Ma este menj oda. Vagy kérd, hogy ő jöjjön.
Csilla felhívta Erzsébetet.
— Erzsike — mondta —, eljönnél most? Fontos.
— Mi történt? Valami baj van? — Erzsébet hangja azonnal aggódóra váltott, az a fajta aggódás, ami mindig egy kicsit gyorsabb volt, mint kellett volna, mintha már készen állt volna rá.
— Nincs baj. De szeretnék veled beszélni.
— Jól van, jól van. Tíz perc.
Erzsébet tizenkét perc múlva csöngetett. Csilla kinyitotta az ajtót. Erzsébet bejött, lerakta a táskáját, körülnézett, ahogy mindig, és Csilla most másképpen figyelte ezt a körülnézést, mint korábban.
— Na, mi az? — kérdezte Erzsébet, és leült a kanapéra. — Olyan komoly az arcod.
Csilla leült vele szemben.
— Hajnalka mesélt — mondta.
Erzsébet nem mozdult. De valami megváltozott az arcán — olyan gyorsan, hogy szinte nem lehetett látni, de Csilla látta.
— Miről?
— Arról, hogy szinte minden nap itt voltál. Hogy turkáltál a szekrényeimben. — Csilla egyenesen nézte. — Arról a nőről, akit behozott ide. Aki körülnézett a házban.
Erzsébet felsóhajtott. Nem az a fajta sóhajtás volt, ami bűntudatból jön — az a fajta, ami türelmetlenségből.
— Csilla. — A hangja lehiggadt, szinte anyáskodó lett. — Én csak segítek. Ezt te nem érted.
— Segítesz — ismételte Csilla.
— A gyerekek egyedül vannak. Te dolgozol, Hunor utazik. Valakinek ott kell lenni.
— A gyerekek nem egyedül vannak. Hajnalka tizenöt éves.