— Hogy ment?
— Mondta, hogy rendben. — Csilla egy pillanatig hallgatott. — Nem tudom, mi volt a rendben mögött. De azt mondta.
— Ez most elég — mondta Alexandra. — A többi majd kiderül.
— Igen.
— Csilla?
— Mi?
— Jól csináltad.
Csilla nem válaszolt erre. Csak megköszönte, és letette.
Kiment az előszobába. A régi kulcs ott volt a fiókban — az, amit Erzsébet visszaadott. Kivette, megnézte. Egy egyszerű sárgaréz kulcs volt, semmi különös. Sok ilyen kulcs volt a világon.
Visszatette a fiókba.
Azon a héten Alexandra javaslatára Csilla leírta, amit Hajnalka elmondott. Dátumok, részletek, az idegen nő. Nem azért, mert bíróságra akart menni — nem akart. Hanem mert Alexandra azt mondta: ha egyszer szükség lesz rá, jobb, ha megvan.
— Remélhetőleg nem lesz szükség — mondta Csilla.
— Remélhetőleg — mondta Alexandra. — De a remény nem dokumentum.
Csilla leírta. Elmentette.
Erzsébet egy hétig nem hívott. Aztán felhívta Hunort — Csilla tudta, mert Hunor elmondta. Azt mondta az anyjának, hogy a viziteket előre kell egyeztetni, és Csilla ott lesz. Erzsébet azt mondta, hogy ez megalázó. Hunor azt mondta, hogy ez a feltétel.
Ez volt minden, amit Hunor elmondott erről. Csilla nem kérdezett tovább.
Két héttel később Erzsébet felhívta Csillát.
— Láthatnám a gyerekeket szombaton?
Csilla egy pillanatig hallgatott.
— Szombaton délután kettőtől négyig tudunk — mondta.
— Nálatok?
— Igen.
Csönd.
— Rendben — mondta Erzsébet.
Csilla lejegyezte a naptárba. Szombat, 14:00.
Erzsébet pontban kettőkor csöngetett. Csilla kinyitotta az ajtót. Erzsébet belépett, lerakta a kabátját, és körülnézett — ahogy mindig. De most más volt. Csilla ott állt. Nem ment ki a konyhába, nem tett úgy, mintha dolga lenne. Csak ott állt.
Erzsébet ezt érezte. Csilla látta, hogy érzi.
A gyerekek lejöttek. Sándor rögtön megölelte a nagymamát — ő nyolcéves volt belül, bármennyi is állt a születési anyakönyvi kivonatán. Hajnalka odament, üdvözölte, aztán visszaült a kanapéra.
Csilla a konyhában állt, és hallgatta a nappaliból jövő hangokat. Erzsébet mesélt valamit. Sándor nevetett. Hajnalka egyszer-kétszer válaszolt, röviden.
Négykor Erzsébet felöltözött.
— Köszönöm — mondta Csillának az ajtóban.
Csilla bólintott.
— Viszontlátásra.
Az ajtó becsukódott. Csilla visszament a konyhába. A kávéfőző még meleg volt — reggel óta nem kapcsolta ki. Töltött egy fél csészével, és kiment a nappaliba.
Sándor a szőnyegen feküdt, rajzolt valamit. Hajnalka a telefonját nézte, de felnézett, amikor az anyja bejött.
— Oké volt — mondta Hajnalka. Nem kérdés volt, inkább megállapítás.
— Igen — mondta Csilla.
Leült a kanapéra. A kávé langyos volt már, de megitta.
A kék doboz ott volt a polcon, ahol mindig. Csilla felnézett rá. Az anyja kézírása volt benne — harmincegynéhány levél, a hatvanas-hetvenes évekből, amiket soha senki másnak nem mutatott meg.
Lehúzta a dobozt a polcról. Kinyitotta. A levelek ott voltak, rendben, ahogy mindig.
Kivette a legfelsőt, és elkezdte olvasni.