— Tizenöt éves! — Erzsébet felemelte a hangját, de nem sokáig. — Tizenöt éves gyerek nem felügyelet. Én azt látom, hogy ez a ház nincs rendesen vezetve. Hogy a gyerekeknek szükségük van valakire.
Csilla a kezét az ölébe tette.
— Ki volt az a nő?
Erzsébet egy pillanatig nem válaszolt.
— Egy barátnőm.
— Miért hozta ide?
— Mert megmutattam neki a házat. Semmi különös.
— Miért mutatta meg a barátnőjének a mi házunkat?
Erzsébet most felnézett, és Csilla látta, hogy most már számol. Hogy most már mérlegel, mit mond és mit nem.
— Csilla. Ez egy félreértés. Ne csináljunk ebből nagy ügyet.
— Kérem vissza a kulcsot — mondta Csilla.
Csönd.
— Micsoda?
— A kulcsot. Amit szeptemberben adtam. Kérem vissza.
Erzsébet arcán valami összehúzódott.
— Nem fogom visszaadni.
Csilla ránézett.
— Tessék?
— Mert a gyerekek biztonsága fontosabb, mint a te sértett büszkeséged. — Erzsébet most felállt. — Én anyaként mondom: te nem bírsz ezzel egyedül. Hunor is tudja ezt. Szükség van valakire, aki figyel.
— Hunor is tudja — ismételte Csilla halkan.
— Igen. Megbeszéltük.
Csilla egy pillanatig csak ült. Aztán felállt, és kiment a konyhába. Kinyitotta a fiókot, kivette a pótkulcsokat — azt a kis kampót, amin kettő lógott —, és visszament a nappaliba.
— Ezek a ti kulcsaitok — mondta, és az asztalra tette. — Hunornak van sajátja. Ezeket nem kell visszaadni. — Megállt. — De a miénkből, amit szeptemberben adtam, az visszajön.
Erzsébet nem mozdult.
— Nem fogom visszaadni — mondta újra, és most a hangja keményebb volt. — Mert ez a gyerekek érdeke. Mert te nem látod, mi folyik itt. Mert Hunor—
— Hunort felhívom ma este — mondta Csilla. — Erről is fogunk beszélni.
— Csilla. — Erzsébet most más hangot ütött meg. Lágyabbat. — Ne csináljunk ebből konfliktust. Én csak segíteni akartam. Ha valamit rosszul csináltam, sajnálom. De a kulcs maradjon. A gyerekek miatt.
Csilla ránézett. Sokáig. Erzsébet kitartotta a tekintetet.
— Erzsike — mondta végül Csilla —, Hajnalka azt mondta, hogy arra kérte a gyerekeket, hogy hallgassanak. Hogy ne szóljanak nekem arról a nőről.
Erzsébet nem válaszolt.
— A saját unokáit kérte meg, hogy hazudjanak nekem. — Csilla hangja nem emelkedett meg. — Nem fogok vitatkozni azon, hogy miért. Nem fogom megkérdezni, ki volt az a nő, és miért járt a szekrényeimben. Nem ma este. — Megállt. — De a kulcs visszajön. Most.
— Nem—
— Vagy én hívom a lakatost ma este, és holnap reggel más zár lesz az ajtón. — Csilla egyenesen nézte. — Döntse el.
Erzsébet arca elvörösödött.
— Ez nem így működik. Ez Hunor háza is.
— Igen. — Csilla bólintott. — Ezért fogom felhívni Hunort, amint elmegy.
Csönd. Hosszú csönd. Erzsébet a táskájára nézett, aztán Csillára, aztán megint a táskájára.
— Nem tudok hinni ebben — mondta végül, és a hangja most valami egészen más volt. Nem harag, nem lágyság — sértettség. Az a fajta sértettség, ami azt mondja: te bántasz meg engem azzal, hogy véded magad. — Ennyi év után. Hogy te így bánsz velem.
Csilla nem válaszolt.
Erzsébet a táskájába nyúlt. Kivette a kulcsot. Letette az asztalra. Nem Csilla kezébe — az asztalra, mintha az egész gesztussal mondana valamit.
— Megbánod — mondta csöndben. — Majd meglátod.