— Olecska, te magad tettél hozzá legalább egy fillért, vagy mindent a férjed fizetett?
Erzsébet a kezét az asztal alatt tartotta. Senki nem látta, hogy öszekulcsolta az ujjait, olyan erősen, hogy a körmök fehérre váltak. Lilla a tányérjára nézett. Márk az ablakot nézte. A szoba megtelt azzal a csönddel, ami nem üres — hanem tömör, mint a beton.
László tizenkét éves volt. Mellette ült.
— Nagyanya — mondta halkan —, apa nem engedi, hogy anyának saját pénze legyen.
Senki nem mozdult.
Erzsébet akkor állt fel először négy év alatt. Nem emelte fel a hangját. Csak fogta László vállát, és kiment az ajtón.
Odakint ősz volt. A cipője kopogott a lépcsőkövön. Egyszer, kétszer, háromszor — és akkor már nem hallotta vissza.
Négy évvel korábban Erzsébet még azt hitte, hogy ez csak átmeneti. Márk azt mondta: ő jobban kezeli a pénzügyeket, ő fizeti a számlákat, ő intéz mindent. — Neked nem kell ezzel törődni — mondta, és akkor ez gondoskodásnak tűnt. Erzsébet negyvenöt éves volt, eladóként dolgozott egy kis cipőboltban, a fizetése nem volt nagy — százhatvanötezer forint havonta —, de az övé volt. Aztán Márk meggyőzte, hogy utalja át az ő számlájára. — Közös kasszából működünk, Erzsike — mondta. — Ez praktikusabb.
Az első hónapban Erzsébet nem szólt semmit. A másodikban megkérdezte, kaphatna-e egy kis zsebpénzt. Márk bólintott, és pénteken a konyhapulton hagyott tizenötezer forintot. — Ez a hétre — mondta. — Ha valami kell, szólj.
Tizenötezer forint egy hétre. Bevásárlásra, buszbérre, ha Lászlónak kellett valami az iskolába. Erzsébet megtanulta számolni. Megtanulta, hogy a pék melletti boltban olcsóbb a tej. Megtanulta, hogy ha a gyereknek kirándulásra kell pénz, akkor azon a héten nem eszik meleg ételt munka közben.
Márk minden pénteken számlát kért.
Nem úgy, hogy leült volna és megnézték volna együtt. Hanem úgy, hogy Erzsébet a konyhapulton hagyta a blokkokat, Márk este átnézte, és ha valami nem tetszett neki, megkérdezte. — Ez micsoda? — mondta egyszer, és egy száznyolcvan forintos cukorkát tartott a kezében, amit Erzsébet Lászlónak vett az iskolából hazafelé. — Erre szükség volt?
Erzsébet azt mondta: nem. Mert könnyebb volt azt mondani, mint elmagyarázni, hogy a gyerek beteg volt, és a cukor segített.
Lilla, Márk húga, néha jött vasárnapra. Erzsébet szerette Lillát — csöndes volt, nem kérdezősködött, mindig hozott valamit, egy süteményt vagy egy kis virágot. Egyszer, amikor Márk kiment a kocsival, Lilla halkan megkérdezte:
— Jól vagy, Erzsi?
— Jól — mondta Erzsébet.
Lilla nézett rá egy pillanatig, aztán bólintott. Nem kérdezett tovább. De a kezét rátette Erzsébet kezére egy másodpercre, és Erzsébet akkor majdnem elsírta magát, mert nem emlékezett, mikor nyúlt hozzá utoljára valaki ilyen egyszerűen.
Zsuzsanna a cipőboltban dolgozott vele. Tizenkét éve ismerték egymást, Zsuzsanna volt az, aki megtanította Erzsébetet, hogyan kell a nehéz vásárlókat kezelni — mosolyogj, adj nekik igazat, de ne add oda a lelkedet. Erzsébet sokszor gondolt erre a mondatra az évek során, de nem a vásárlókra gondolt közben.