«Olecska, te magad tettél hozzá legalább egy fillért, vagy mindent a férjed fizetett?» — kérdezte Judit szemrehányóan, és a szoba megdermedt

Ki szánta oda az elvett fizetésed?
Történetek

Márk az ablakot nézte. Nem szólt semmit.

Erzsébet szájat nyitott — és nem jött ki belőle semmi. Mert mit mondott volna? Hogy nem tudja, mennyi van a borítékban? Hogy ő nem dönthetett? Hogy az ő pénze is ott van — százhatvanötezer forint havonta, négyszáz forintonként összeszámolva a bevásárlólistán —, csak soha nem látja, mert Márk kezeli?

Aztán László megszólalt.

Halkan, annyira halkan, hogy Erzsébet először azt hitte, rosszul hallotta.

— Nagyanya — mondta László —, apa nem engedi, hogy anyának saját pénze legyen.

A csönd más lett. Nem az a fajta, ami kínos. Az a fajta, ami nehéz.

Judit arca nem mozdult. Péter az asztalra nézett. Veronika a borát forgatta. Márk — Erzsébet az arcát kereste, és Márk akkor nézett rá, és abban a pillantásban benne volt valami, amit Erzsébet nem látott korábban. Nem düh. Valami hidegebb.

Erzsébet felállt.

Nem mondott semmit. Nem köszönt el. Fogta László vállát — a fiú azonnal állt, mintha várta volna —, és kiment az ajtón.

A folyosón volt egy régi tükör, barna keretben. Erzsébet elment mellette, nem nézett bele. László fogta a kabátját, Erzsébet segített felvenni, és a cipzár csikorgott a csöndben, és ez volt az egyetlen hang.

Odakint fújt a szél. Október volt, az első hideg este. Erzsébet nem vette fel a sálát — benn felejtette a széken —, de nem ment vissza érte.

— Anya — mondta László a lépcsőn.

— Tudom — mondta Erzsébet.

— Nem kellett volna mondanom?

Erzsébet megállt. Megnézte a fiát. Tizenkét éves volt, a szeme aggódó, a válla felhúzva, mint aki büntetésre vár.

— De kellett — mondta. — Igazat mondtál.

— De most bajod lesz.

— Lesz — mondta Erzsébet. — De az nem a te hibád.

László bólintott. Nem szólt többet. Hazafelé fogta Erzsébet kezét — nem úgy, ahogy kisgyerekek szokták, hanem úgy, ahogy felnőttek szokják egymásét, amikor tudják, hogy a másiknak szüksége van rá.

Márk éjjel tíz körül jött haza. Erzsébet a konyhában volt, a teáscsészét tartotta a két kezével, de a tea már rég kihűlt. Hallotta az ajtó nyílását, a cipők lerakását, a kabát akasztóra kerülését.

Márk bejött a konyhába. Megállt az ajtóban.

— Szép volt — mondta. — Nagyon szép volt tőled.

Erzsébet a csészét nézte.

— Az anyám most azt hiszi, hogy én tartlak fogva.

— Nem te tartod fogva — mondta Erzsébet. — A pénzem tartja fogva.

— A mi pénzünk.

— Az én fizetésem. Az én nevem. Az én munkám. Amit nem látok, nem érek hozzá, nem döntök róla.

— Te nem értesz a pénzügyekhez, Erzsike.

— Huszonötezer forintot tettél a borítékba — mondta Erzsébet. — Az anyád előtt számolt. Én ott ültem, és nem tudtam megmondani, mennyi van benne, mert te nem mondtad el. Négy éve nem mondod el.

Márk vállat vont. — Megbeszéljük holnap. Most fáradt vagyok.

Erzsébet nem válaszolt.

Márk kiment. Az ajtó nem csapódott — csak halkan kattant mögötte, és ez valahogy rosszabb volt a csapódásnál.

A cikk folytatása

Mélyebben értjük az életet