«Olecska, te magad tettél hozzá legalább egy fillért, vagy mindent a férjed fizetett?» — kérdezte Judit szemrehányóan, és a szoba megdermedt

Ki szánta oda az elvett fizetésed?
Történetek

Erzsébet reggel hatkor kelt. Márk még aludt. László az iskolába indulás előtt csöndesen evett a konyhában — kenyeret vajjal, mellette egy pohár tej —, és Erzsébet mellé ült, és nem kérdezett semmit, mert a tizenkét évesek néha jobban érzik, mikor kell csöndben lenni.

— Iskolában van egy barátod? — kérdezte Erzsébet.

— Bence — mondta László.

— Jó fiú?

— Igen. — Ivott egy kortyot. — Anya, mi lesz most?

— Semmi különös — mondta Erzsébet. — Menj iskolába.

László elment. Erzsébet elmosta az edényt, felöltözött, és ment a cipőboltba.

Zsuzsanna ott volt, amikor megnyitottak. Erzsébet berakta a kabátját a szekrénybe, és azt mondta:

— Zsuzsanna, te nyitottál már bankszámlát?

Zsuzsanna megfordult.

— Igen — mondta. — Miért?

— Mert nekem nincs. Saját nevemen nincs.

Zsuzsanna nem kérdezett. Csak kivette a telefonját, és megkeresett egy bankot, amelyik online nyit számlát, ingyenesen, igazolvánnyal. — Ez gyors — mondta. — Tíz perc.

— És ha Márk megtudja?

— A saját bankszámládról nem kell engedélyt kérni — mondta Zsuzsanna. — Ez a te pénzed. Törvényesen.

Erzsébet a telefonra nézett.

— Tudod, mi a legfurcsább? — mondta. — Nem attól féltem, hogy nem szabad. Attól féltem, hogy ő megmagyarázza majd, miért felesleges.

— Felesleges?

— Azt szokta mondani. Ha valami az enyém, akkor felesleges. Ha valami a miénk, akkor ő kezeli.

Zsuzsanna letette a telefont az eladópult üveglapjára.

— Erzsi — mondta. — Nyisd meg a számlát.

Erzsébet megnyitotta. Tíz perc. Egy azonosítószám, egy jelszó, egy kártya, ami öt munkanapon belül megérkezik postán. Erzsébet megadta a cipőbolt címét — Zsuzsanna engedélyével —, mert nem akarta, hogy a kártya hazakerüljön.

Azon a héten a cipőbolt tulajdonosa, Horváth úr, megkérdezte, hogy Erzsébet vállalna-e néhány extra délutánt. Volt egy másik boltjuk a városban, ahol hiányzott egy eladó. — Nem sok — mondta Horváth úr. — Heti háromszor, kettőtől hatig. Bruttó negyvenötezer forint plusz.

Negyvenötezer forint plusz. Havonta.

Erzsébet azt mondta: igen.

Márk nem tudott róla. Erzsébet nem mondta el. Nem hazudott — ha megkérdezte volna, megmondta volna. De Márk nem kérdezte. Márk azt hitte, hogy a pénteki blokkok mindent megmutatnak, amit tudnia kell.

Nem mutatták meg azt, hogy Erzsébet a második bolt pénztárából kilépve megállt az utcán, és a zsebébe nyúlt, és érzett négy darab ötezrest, amiket ő keresett, amikről ő döntötte el, hogy hova kerülnek — és a gyomra összeszorult, de nem a régi szorítással. Mással. Valami feszülttel, ami nem fájdalom.

Három hét múlva megérkezett a kártya.

Zsuzsanna adta oda a munkában, egy fehér borítékban. Erzsébet a mosdóban bontotta fel. A kártya kék volt, rajta a neve: KOVÁCS ERZSÉBET. Nem Kovács Márkné. Nem Erzsike. Kovács Erzsébet, negyvenkilenc éves, eladó, aki tizenkét éve tudja, hogyan kell a nehéz vásárlókat kezelni.

A cikk folytatása

Mélyebben értjük az életet