Erzsébet reggel hatkor kelt. Márk még aludt. László az iskolába indulás előtt csöndesen evett a konyhában — kenyeret vajjal, mellette egy pohár tej —, és Erzsébet mellé ült, és nem kérdezett semmit, mert a tizenkét évesek néha jobban érzik, mikor kell csöndben lenni.
— Iskolában van egy barátod? — kérdezte Erzsébet.
— Bence — mondta László.
— Jó fiú?
— Igen. — Ivott egy kortyot. — Anya, mi lesz most?
— Semmi különös — mondta Erzsébet. — Menj iskolába.
László elment. Erzsébet elmosta az edényt, felöltözött, és ment a cipőboltba.
Zsuzsanna ott volt, amikor megnyitottak. Erzsébet berakta a kabátját a szekrénybe, és azt mondta:
— Zsuzsanna, te nyitottál már bankszámlát?
Zsuzsanna megfordult.
— Igen — mondta. — Miért?
— Mert nekem nincs. Saját nevemen nincs.
Zsuzsanna nem kérdezett. Csak kivette a telefonját, és megkeresett egy bankot, amelyik online nyit számlát, ingyenesen, igazolvánnyal. — Ez gyors — mondta. — Tíz perc.
— És ha Márk megtudja?
— A saját bankszámládról nem kell engedélyt kérni — mondta Zsuzsanna. — Ez a te pénzed. Törvényesen.
Erzsébet a telefonra nézett.
— Tudod, mi a legfurcsább? — mondta. — Nem attól féltem, hogy nem szabad. Attól féltem, hogy ő megmagyarázza majd, miért felesleges.
— Felesleges?
— Azt szokta mondani. Ha valami az enyém, akkor felesleges. Ha valami a miénk, akkor ő kezeli.
Zsuzsanna letette a telefont az eladópult üveglapjára.
— Erzsi — mondta. — Nyisd meg a számlát.
Erzsébet megnyitotta. Tíz perc. Egy azonosítószám, egy jelszó, egy kártya, ami öt munkanapon belül megérkezik postán. Erzsébet megadta a cipőbolt címét — Zsuzsanna engedélyével —, mert nem akarta, hogy a kártya hazakerüljön.
Azon a héten a cipőbolt tulajdonosa, Horváth úr, megkérdezte, hogy Erzsébet vállalna-e néhány extra délutánt. Volt egy másik boltjuk a városban, ahol hiányzott egy eladó. — Nem sok — mondta Horváth úr. — Heti háromszor, kettőtől hatig. Bruttó negyvenötezer forint plusz.
Negyvenötezer forint plusz. Havonta.
Erzsébet azt mondta: igen.
Márk nem tudott róla. Erzsébet nem mondta el. Nem hazudott — ha megkérdezte volna, megmondta volna. De Márk nem kérdezte. Márk azt hitte, hogy a pénteki blokkok mindent megmutatnak, amit tudnia kell.
Nem mutatták meg azt, hogy Erzsébet a második bolt pénztárából kilépve megállt az utcán, és a zsebébe nyúlt, és érzett négy darab ötezrest, amiket ő keresett, amikről ő döntötte el, hogy hova kerülnek — és a gyomra összeszorult, de nem a régi szorítással. Mással. Valami feszülttel, ami nem fájdalom.
Három hét múlva megérkezett a kártya.
Zsuzsanna adta oda a munkában, egy fehér borítékban. Erzsébet a mosdóban bontotta fel. A kártya kék volt, rajta a neve: KOVÁCS ERZSÉBET. Nem Kovács Márkné. Nem Erzsike. Kovács Erzsébet, negyvenkilenc éves, eladó, aki tizenkét éve tudja, hogyan kell a nehéz vásárlókat kezelni.