Fogta a kártyát, és visszatette a borítékba. A borítékot betette a táskájának a bélészsebébe, ahol Márk soha nem nézett.
Judittal a következő hetekben nem találkoztak. Márk egyedül ment hozzá vasárnaponként. Erzsébet nem kérdezte, miről beszélnek. Márk nem mondta el.
Egy este Lilla hívta.
— Erzsi — mondta. — Tudod, hogy nem mind így gondolja?
— Tudom — mondta Erzsébet.
— Anyám… — Lilla elhallgatott. — Ő sem rossz ember. Csak azt tanulta, hogy a pénz hatalom. Apa így csinálta. Márk is így tanulta.
— Tudom — mondta Erzsébet. — De az nem jelenti, hogy jól van.
— Nem — mondta Lilla. — Nem jelenti.
Csönd volt.
— Vigyázz magadra — mondta Lilla.
— Vigyázom — mondta Erzsébet. — Most már vigyázok.
László egy héttel a születésnap után megkérdezte:
— Anya, haragszol rám, hogy mondtam?
— Nem — mondta Erzsébet.
— De baj lett belőle.
— Lett — mondta Erzsébet. — De a baj már ott volt, csak nem mondta ki senki. Te csak kimondtad.
László gondolkodott ezen.
— Bence azt mondja, hogy az apja mindig megmutatja anyának a bankszámlát.
— Igen?
— Igen. Mondja, hogy ez így normális.
Erzsébet a fiára nézett. Tizenkét éves volt, a haja kicsit hosszú volt már, le kellett volna vágni, a pulóvere kicsit rövid lett — nőtt, gyorsan nőtt ez az ősz.
— Normális — mondta. — Bencének igaza van.
László bólintott. Aztán visszament a szobájába, ahol a házi feladata várt rá, és Erzsébet hallotta, ahogy leül az asztalhoz, ahogy kinyitja a füzetét, ahogy a ceruza hozzáér a papírhoz.
November elejére Erzsébet a saját számlájára utalta a második bolt fizetését. Huszonháromezer forint volt az első utalás — a bruttóból levonva, amit le kellett vonni. Huszonháromezer forint, az ő neve alatt, az ő döntése szerint.
Nem mondta el Márknak. Nem azért, mert félt. Azért, mert még nem volt ideje. Mert néha az embernek kell egy kis idő, mielőtt kimondja azt, ami már megtörtént.
Zsuzsanna azt mondta egyszer: — A pénz nem boldogság. De a saját pénz más.
Erzsébet akkor nem értette pontosan, mire gondol. Most értette.
A kék kártya a táskája bélészsebében volt, a cipzár mögött. Erzsébet reggel, mielőtt ment a munkába, mindig érezte a táska súlyát — nem nehéz, de más, mint volt. Kicsit más.
Odakint november volt, a fák kopaszak, a reggel hideg és szürke, és Erzsébet megállt a kapu előtt, és felvette a sálát — a piros sálat, amit tavaly vett magának, a saját pénzéből, a cipőboltban tartott karácsonyi akcióban, amikor Márk nem volt ott, és senki nem kérdezett blokkot.
Megigazgatta a nyakán, és elindult.