Zsuzsanna egyszer megkérdezte, hogy mit csinál Erzsébet a pénzével.
— Márk kezeli — mondta Erzsébet.
Zsuzsanna nem mondott semmit. Csak lerakta a cipőskartont, amit a kezében tartott, és elnézett az ablakon.
— Zsuzsanna — mondta Erzsébet —, ne nézz így.
— Nem nézek sehogy — mondta Zsuzsanna. — Csak gondolkozom.
— Min?
— Azon, hogy te negyvenöt éves vagy, keményen dolgozol, és nem tudod, mennyi pénz van a bankszámládon.
Erzsébet a cipőket rakta sorba. Nem válaszolt. Mert igaz volt, és az igazság néha olyan, hogy ha kimondod, akkor nem lehet visszacsinálni.
Márk anyja, Judit, hatvannyolc éves volt. Hatvannyolc éves és minden szobában jelen volt, ahol nem tartózkodott. Márk naponta felhívta — tíz percig, néha húszig —, és utána mindig volt valami, amit Erzsébet rosszul csinált. A leves sótlan. A lakás nem elég rendezett. László nem köszön rendesen.
Erzsébet soha nem találkozott Judittal úgy, hogy ne érezte volna utána, mintha vizsgán bukott volna. Pedig nem mondott semmi durva dolgot. Csak kérdezett. — Erzsike, te hogyan csinálod a rántást? — kérdezte egyszer, és a hangjában benne volt minden, amit nem mondott ki.
A születésnap október közepén volt. Judit hatvannyolc éves lett. Márk azt mondta, menjetek el vacsorára, az egész família ott lesz — Márk testvérei, a feleségeik, a gyerekek. Erzsébet megkérdezte:
— Mit vegyünk ajándékba?
— Én megcsinálom — mondta Márk. — Pénzt teszünk borítékba, az a legjobb, ő maga veszi meg, amit akar.
— Mennyit?
Márk vállat vont. — Ne aggódj, én elintézem.
Erzsébet tudta, hogy ez mit jelent. Azt jelenti: nem fogod tudni, mennyi van a borítékban. Azt jelenti: a te neved rajta lesz, de a te döntésed nem. Azt jelenti: ha Judit megkérdezi, nem tudsz válaszolni.
Az asztalnál tizenhárom ember ült. Judit a főhelyen, mellette Márk bátyja, Péter a feleségével, aztán a többiek. Erzsébet László mellé ült, a sarokba. A bor piros volt, a leves csirkés, a kenyér friss — Judit mindig jól főzött, ezt nem lehetett elvenni tőle.
Az ajándékokat az étel után nyitotta ki Judit. Péterék hoztak egy kendőt, selymes, kék. Márk húga, Veronika, parfümöt. Volt egy könyv, egy csinos kis kosár szappanokkal.
Aztán Márk odatolta a borítékot.
— Erzsikétől és tőlem — mondta.
Judit felvette. Felbontotta. Kivette a bankjegyeket.
Erzsébet figyelte az ujjait.
Judit hangosan számolt. Nem halkan, ahogy az ember a saját zsebében számol — hanem lassan, érthetően, mindenki számára. Ötezer, tízezer, tizenötezer, húszezer. Huszonötezer forint.
— Huszonötezer — mondta Judit, és letette az asztalra. Nem tette vissza a borítékba. Ott hagyta, mindenki előtt. Aztán felemelte a tekintetét, és Erzsébetre nézett. — Olecska — mondta, és a becenév úgy jött ki a száján, mint egy apró kis kés —, te magad tettél hozzá legalább egy fillért, vagy mindent a férjed fizetett?
A szoba csöndes lett.
Erzsébet érezte, hogy a nyaka elvörösödik. Érezte a szíve verését a fülében. Mellette László megmerevedett.