— Petrovicsné varr — mondta Sándor, és visszaült a tévé elé.
Barbara a konyhaajtóban állt. A kabátja még rajta volt, a táskája még a vállán lógott. Csak állt, és nézte az üres sarkot, ahol negyven éve ott állt az anyja Singer varrógépe.
Az üres sarok.
Nem mondott semmit. Letette a táskát. Leakasztotta a kabátját. Kiment a konyhába, és vizet töltött egy pohárba. Megitta. Visszament a szobába, és még egyszer megnézte a sarkot — hátha rosszul látta. Hátha elmozdította valahova Sándor. Hátha a másik szobában van, esetleg le akarta törölni alóla a port.
Nem volt sehol.
— Mikor vitte el? — kérdezte.
— Ma délután. Miért, baj van? — Sándor fel sem nézett a képernyőről.
— Az anyám varrógépe volt.
— Tudom. De Petrovicsné varr, mondtam már. Majd visszahozza.
Barbara leült a kanapé sarkára. Nem a megszokott helyére — arra a sarokra, ahová mindig leült —, hanem a másik végére, ahol soha nem szokott ülni. Csak ült, és nézte Sándor profilját a tévé kék fényében.
„Majd visszahozza.”
Negyven éve hallotta ezt.
Az első kölcsönadás tizenkét éve volt. Karcsi bácsinak a fúrógép — „csak egy hétre, amíg a fürdőszobáját csinálja”. Egy év múlva Barbara megkérdezte a fúrógépet. Sándor azt mondta, ott van Karcsinál. Két évvel később Karcsi meghalt, és a fúrógép vele maradt.
Akkor még nem mondott semmit. Akkor még azt hitte, a béke fontosabb.
A befőttesüvegek tizenkét évnyi munkáját vitték el — a nagy dunsztolós edényt, amellyel minden nyáron negyven üveg meggyet tett el —, azt Tóth Gyuriéknak adta oda Sándor, mert Gyuri felesége is dunsztolni akart. „Nem használjuk annyit” — mondta akkor Sándor. Használták. Minden nyáron. Azóta Barbara kis lábosokban főzi a meggyet, mert a megfelelő edény ott van Tóthéknál.
De az anyja varrógépe.
Az anyja varrógépe az más volt.
Sándor végre ránézett.
— Ne nézz már így. Visszahozza, mondom.
— Mikor?
— Fogalmam sincs. Amikor kész van.
Barbara felállt. Visszament a konyhába, kivette a szekrény fiókjából a telefonját, és felhívta Mónikát.
— Holnap reggel ráérsz? — kérdezte, amikor Mónika felvette.
— Igen, mi van?
— Holnap elmondom — mondta Barbara, és letette.
Visszament a szobába. Felvette a kabátját.
— Hova mész? — kérdezte Sándor.
— Petrovicsékhoz.
Csend.
— Miért?
— Visszahozom a varrógépet.
Sándor felállt. Ez legalább elég volt ahhoz, hogy felálljon.
— Barbi, ne csináld ezt. Petrovics nem fog érteni—
— Megérted te? — kérdezte Barbara. Nem emelte fel a hangját. Csak nézte őt. — Mert én nem értem. Negyven éve áll ott az a varrógép. Az anyám varrógépe. Megkérdezted, hogy adhatod-e oda?
— Visszahozza—
— Megkérdezted?
Sándor nem válaszolt.
Barbara kigombolta a kabátját, aztán újra begombolta. Vette a táskáját.
— Visszajövök — mondta.
Petrovicsék a szomszéd utcában laktak. Tíz perc gyalog. Barbara végigment az utcán, a cipője kopogott a járdán, és arra gondolt: „Negyven év. Negyven éve hallgatom ezt.”
Nem volt dühös. Ez meglepte őt magát is — azt várta, hogy dühös lesz, hogy remegni fog a keze, hogy sírni fog. De nem sírt. Csak ment.
Petrovics maga nyitott ajtót. Hatvanöt éves, pocakos, Sándorral egyidős. Nézett egyet Barbarára, és rögtön értette.
— Barbara — mondta.
— Jó estét. A varrógépet jöttem visszahozni.
Petrovics a torkát köszörülte.
— Sándor mondta, hogy—
— Tudom, mit mondott Sándor. Az anyám varrógépe — mondta Barbara. — Kérem vissza.
Csend volt. Bent a lakásban valami főtt, hagymaszag jött ki az ajtón. Aztán Petrovics félreállt.
— Gyere be.
A varrógép ott állt a nappaliban, még be sem volt csomagolva. Csak úgy ott állt, mint egy bútor. Petrovicsné kijött a konyhából — egy fiatalabb nő, talán ötvenöt éves —, és megnézte Barbarát.