«A mi otthonunk — Nem a tied. A miénk. Negyven éve.» — mondta Barbara szemrehányóan és határozottan

Ki adta oda az anyám varrógépét?
Történetek

Huszonhét tétel. Becsült összérték: háromszáztizenkétezer forint. Ebből a Singer varrógép — amelyet anyja 1974-ben vett, és amelyet egy gyűjtő tizenkét évvel ezelőtt háromszázezer forintra becsült —, az a huszonhét tételből az egyik.

Mónika átnézte a listát.

— Ez elég — mondta.

— Elég mire?

— Vagyonmegosztáshoz. Ha válni akarsz.

Barbara az asztalra nézett. Mónika konyhájában megint reggel volt, megint jó fény.

— Ha nem akarok? — kérdezte.

— Ha nem akarsz válni, akkor is elmehet ez egy ügyvédhez. Hogy legyen meg. Hogy tudd, mi van.

Barbara bólintott.

— Ajánlj valakit.

Mónika ajánlott. Egy fiatalabb nő volt az ügyvéd — negyven körüli, határozott, aki átnézte a listát, és nem mondott semmit, amíg végig nem olvasta. Aztán feltekintett.

— Ez szisztematikus — mondta az ügyvéd.

— Tudom — mondta Barbara.

— Tizenkét év alatt huszonhét tétel. Közös vagyonból. Az ön tudta és beleegyezése nélkül.

— Igen.

Az ügyvéd összecsukta a mappát.

— Mit szeretne?

Barbara a kezét nézte. Hatvanhat éves kéz — ráncok, foltok, a gyűrű, amelyet negyven éve húztak fel egymás ujjára.

— Vagyonmegosztást — mondta. — Nem akarok mást. Csak azt, ami az enyém.

Az ügyvéd bólintott.

— Megcsináljuk.

Sándor akkor tudta meg, amikor megkapta a levelet. Egy szokásos kedd délelőtt volt, Barbara a konyhában volt, Sándor kihozta a postát — és egyszer csak megállt a hallban.

— Mi ez? — kérdezte.

Barbara nem fordult meg.

— Ügyvédi levél — mondta.

— Látom, hogy ügyvédi levél. Mi ez, Barbi?

Barbara letette a kanalat. Megfordult. Sándor a hallban állt, a kezében a felbontott borítékkal, az arca fehér volt.

— Vagyonmegosztás — mondta Barbara. — Amit tizenkét év alatt elosztogattál a barátaidnak, az a mi közös vagyonunk volt. Az én vagyonom fele is. Most elszámolunk.

Sándor leengedte a kezét.

— Elszámolunk — ismételte.

— Igen.

— Barbi. Ez — ő a levelet nézte, aztán Barbarát —, ez komoly?

— Igen.

— Mert Petrovics visszahozza a—

— Nem Petrovicsról van szó — mondta Barbara. — Petrovicsról, Karcsiról, Tóthékról, Fekete Józsiról, Vargáékról, mindenkiről. Huszonhét tárgyról, tizenkét évről, háromszáztizenkétezer forintról.

Sándor leült a hallban a kis székre, amelyre soha nem szokott leülni, amelyre csak a cipőt szokták letenni.

— Honnan van ez a szám?

— Összeírtam.

— Összeírtad — mondta Sándor. Nézte Barbarát. — Mióta?

— Mióta van időm.

Csend volt. Valahol az utcán egy autó indult el, a motor hangja felerősödött, aztán elhalványult.

— Nem gondoltam, hogy ennyire fáj neked — mondta Sándor végül.

Barbara a gyomra összeszorult. Nem a fájdalomtól — más volt ez. Valami régi, valami, amit sokáig várt, és most megjött, de nem olyan volt, amilyennek várta.

— Nem fáj — mondta. — Már nem fáj. Csak el akarom rendezni.

— El akarod rendezni — ismételte Sándor. — Mit jelent ez?

— Azt, amit mondtam. Vagyonmegosztás. Az ügyvéd elmondja a részleteket.

Sándor a levelet nézte. Sokáig nézte.

— És aztán? — kérdezte.

— Aztán meglátjuk.

Lajos felhívta azon az estén. Barbara tudta, hogy Sándor szólt neki.

— Anya — mondta Lajos —, mi folyik itt?

— Elrendezem a dolgokat — mondta Barbara.

— Apa azt mondja, ügyvédet fogadtál.

— Igen.

Csend.

— Anya, ez válás?

Barbara az ablakot nézte. Sötét volt már, az utca fényes — a lámpa sárgán világított a járdán.

— Nem tudom még — mondta. — Lehet, hogy igen. Lehet, hogy nem. De az, ami volt, az nem mehet tovább.

— Mert a varrógép miatt?

Barbara leült az ágy szélére.

— Nem a varrógép miatt, Lajos. A varrógép csak az utolsó volt. Emlékszel a biciklidre?

Hosszú csend.

A cikk folytatása

Mélyebben értjük az életet