Huszonhét tétel. Becsült összérték: háromszáztizenkétezer forint. Ebből a Singer varrógép — amelyet anyja 1974-ben vett, és amelyet egy gyűjtő tizenkét évvel ezelőtt háromszázezer forintra becsült —, az a huszonhét tételből az egyik.
Mónika átnézte a listát.
— Ez elég — mondta.
— Elég mire?
— Vagyonmegosztáshoz. Ha válni akarsz.
Barbara az asztalra nézett. Mónika konyhájában megint reggel volt, megint jó fény.
— Ha nem akarok? — kérdezte.
— Ha nem akarsz válni, akkor is elmehet ez egy ügyvédhez. Hogy legyen meg. Hogy tudd, mi van.
Barbara bólintott.
— Ajánlj valakit.
Mónika ajánlott. Egy fiatalabb nő volt az ügyvéd — negyven körüli, határozott, aki átnézte a listát, és nem mondott semmit, amíg végig nem olvasta. Aztán feltekintett.
— Ez szisztematikus — mondta az ügyvéd.
— Tudom — mondta Barbara.
— Tizenkét év alatt huszonhét tétel. Közös vagyonból. Az ön tudta és beleegyezése nélkül.
— Igen.
Az ügyvéd összecsukta a mappát.
— Mit szeretne?
Barbara a kezét nézte. Hatvanhat éves kéz — ráncok, foltok, a gyűrű, amelyet negyven éve húztak fel egymás ujjára.
— Vagyonmegosztást — mondta. — Nem akarok mást. Csak azt, ami az enyém.
Az ügyvéd bólintott.
— Megcsináljuk.
Sándor akkor tudta meg, amikor megkapta a levelet. Egy szokásos kedd délelőtt volt, Barbara a konyhában volt, Sándor kihozta a postát — és egyszer csak megállt a hallban.
— Mi ez? — kérdezte.
Barbara nem fordult meg.
— Ügyvédi levél — mondta.
— Látom, hogy ügyvédi levél. Mi ez, Barbi?
Barbara letette a kanalat. Megfordult. Sándor a hallban állt, a kezében a felbontott borítékkal, az arca fehér volt.
— Vagyonmegosztás — mondta Barbara. — Amit tizenkét év alatt elosztogattál a barátaidnak, az a mi közös vagyonunk volt. Az én vagyonom fele is. Most elszámolunk.
Sándor leengedte a kezét.
— Elszámolunk — ismételte.
— Igen.
— Barbi. Ez — ő a levelet nézte, aztán Barbarát —, ez komoly?
— Igen.
— Mert Petrovics visszahozza a—
— Nem Petrovicsról van szó — mondta Barbara. — Petrovicsról, Karcsiról, Tóthékról, Fekete Józsiról, Vargáékról, mindenkiről. Huszonhét tárgyról, tizenkét évről, háromszáztizenkétezer forintról.
Sándor leült a hallban a kis székre, amelyre soha nem szokott leülni, amelyre csak a cipőt szokták letenni.
— Honnan van ez a szám?
— Összeírtam.
— Összeírtad — mondta Sándor. Nézte Barbarát. — Mióta?
— Mióta van időm.
Csend volt. Valahol az utcán egy autó indult el, a motor hangja felerősödött, aztán elhalványult.
— Nem gondoltam, hogy ennyire fáj neked — mondta Sándor végül.
Barbara a gyomra összeszorult. Nem a fájdalomtól — más volt ez. Valami régi, valami, amit sokáig várt, és most megjött, de nem olyan volt, amilyennek várta.
— Nem fáj — mondta. — Már nem fáj. Csak el akarom rendezni.
— El akarod rendezni — ismételte Sándor. — Mit jelent ez?
— Azt, amit mondtam. Vagyonmegosztás. Az ügyvéd elmondja a részleteket.
Sándor a levelet nézte. Sokáig nézte.
— És aztán? — kérdezte.
— Aztán meglátjuk.
Lajos felhívta azon az estén. Barbara tudta, hogy Sándor szólt neki.
— Anya — mondta Lajos —, mi folyik itt?
— Elrendezem a dolgokat — mondta Barbara.
— Apa azt mondja, ügyvédet fogadtál.
— Igen.
Csend.
— Anya, ez válás?
Barbara az ablakot nézte. Sötét volt már, az utca fényes — a lámpa sárgán világított a járdán.
— Nem tudom még — mondta. — Lehet, hogy igen. Lehet, hogy nem. De az, ami volt, az nem mehet tovább.
— Mert a varrógép miatt?
Barbara leült az ágy szélére.
— Nem a varrógép miatt, Lajos. A varrógép csak az utolsó volt. Emlékszel a biciklidre?
Hosszú csend.
