— Ez az a varrógép? — kérdezte Barbara Petrovicsnétól.
— Igen — mondta a nő. A hangja bizonytalan volt. — Sándor azt mondta—
— Tudom. De nem volt joga odaadni — mondta Barbara. Nem emelte fel a hangját. — Az anyámtól maradt. Bocsánat, hogy így jövök, de vissza kell vinnem.
Petrovicsné Petrovicsra nézett. Petrovics a padlót nézte.
— Persze — mondta a nő végül. — Persze, értem.
Barbara egyedül cipelte ki. Petrovics felajánlotta, hogy segít — „hadd vigyem én” —, de Barbara azt mondta, köszönöm, megvan. A varrógép nehéz volt, a karjába vágott a fogantyú, de kivitte az előszobán, le a lépcsőn, ki az utcára.
Állt a járdán, és tartotta az anyja varrógépét.
„Na — gondolta. — Na, ez most szép.”
Hazahívta Lajost.
Lajos negyed óra múlva ott volt. Harminchét éves, Sándorra hasonlított, de a szemei Barbaráéi voltak. Kiszállt az autóból, és megnézte az anyját a varrógéppel.
— Mi történt? — kérdezte.
— Apa odaadta Petrovicséknak. Visszahoztam.
Lajos a varrógépre nézett, aztán az anyjára.
— Ez az anyai nagymama gépe?
— Igen.
Lajos a torkát köszörülte — pontosan úgy, ahogy Petrovics tette, és Barbara arra gondolt, hogy ez a hang valami férfidolog, amit akkor csinálnak, amikor nem tudnak mit mondani.
— Bevisszük — mondta végül Lajos, és fogta a varrógép másik oldalát.
Sándor a hallban állt, amikor bevitték. Nézte, ahogy Barbara és Lajos becipelik a varrógépet. Nem mondott semmit. Lajos sem nézett rá.
— Hova tegyük, Anya? — kérdezte Lajos.
— A szobámba — mondta Barbara. — Az ablak mellé.
— A szobádba? — kérdezte Sándor.
Barbara nem válaszolt. Mutatta Lajosnak, merre menjenek.
Lajos letette a varrógépet az ablak mellé, ahol Barbara mutatta. Aztán felegyenesedett, és megnézte a szobát. Barbara régen átköltözött a kisebb szobába — két éve, amikor Sándornak „hátfájása lett éjjel, és nem aludt tőle” —, és azóta ez volt a szobája. Kis szoba, egy ágy, egy szekrény, egy íróasztal.
Most ott állt az ablak mellett az anyja varrógépe.
— Jó itt — mondta Lajos halkan.
— Igen — mondta Barbara.
Lajos elment. Barbara visszament a nappaliba. Sándor a kanapén ült, de a tévét kikapcsolta. Ez is valami.
— Nem kellett volna így — mondta Sándor.
— Nem — mondta Barbara. — Nem kellett volna.
— Petrovicsék sértve lesznek.
— Valószínűleg.
— Én odaadtam, mert—
— Tudom, miért adtad oda — mondta Barbara. Leült. Nem a megszokott helyére, hanem megint a másik sarokba. — Mert Petrovics kérte. Ahogy Karcsi kérte a fúrógépet. Ahogy Tóthék kérték a dunsztolós edényt. Ahogy Fekete Józsi elvitte a kéziszerszámokat, mert neki kellett. Ahogy Vargáék elvitték a kerti székeket, amelyeket az apám faragott, mert nekik szép volt.
Sándor hallgatott.
— Mindegyiknél megkérdeztem — mondta Barbara. — Emlékszel? Mindegyiknél megkérdeztem, hogy visszahozzák-e. Te mindig azt mondtad, igen. Aztán soha nem hozták vissza. Én meg nem szóltam, mert gondoltam, nem érdemes. Csak dolgok. Nem érdemes miatta veszekedni.
— Nem is veszekedtünk — mondta Sándor.
— Nem — mondta Barbara. — Nem veszekedtünk.
Másnap reggel Barbara elment Mónikához. Mónika hatvanhárom éves volt, egyedül élt, és ügyvéd volt — nem aktívan, már régen visszavonult, de a tudást nem lehet visszaadni.
Mónika kávét főzött, és hallgatta Barbarát. Nem szakította félbe, nem kérdezett közbe, csak hallgatta. Barbara elmondott mindent — a fúrógéptől kezdve a varrógépig. Tizenkét év. Huszonhárom tétel, amit össze tudott számolni fejből.
— Huszonhárom? — kérdezte Mónika, amikor Barbara befejezte.
— Huszonhárom, amit fel tudok idézni. Lehet, több is van.
Mónika a kávéscsészéjét forgatta a kezében.
— Írd le — mondta. — Mindent, amire emlékszel. Dátum, tárgy, kinek adta. Ha van bizonyíték — fotó, üzenet, bármi —, az is kell. Ha nincs, csak a leírás.