— Emlékszel? — kérdezte Barbara.
— Igen — mondta Lajos halkan. — Emlékszem.
— Akkor tudod, miről beszélek.
Lajos nem szólt egy darabig. Barbara hallotta a légzését a telefonon.
— Tudom — mondta végül. — Tudom, Anya.
— Rendben van?
— Igen. Igen, Anya, rendben van.
Eszter másnap elhozta a kinyomtatott fotókat. Negyvenhárom fotó — az üres szögek, a porfoltok, a halványabb foltok a falon, és az utolsó: az üres sarok a nappaliban, ahol negyven éve állt az anyja varrógépe. A dátum és az időbélyeg a fotó sarkában: 2024. október 14., 18:23.
— Köszönöm — mondta Barbara.
— Szívesen — mondta Eszter. Aztán, mielőtt elment: — Anya, jó döntés.
Barbara nem válaszolt. Csak bólintott.
Az ügyvéd benyújtotta az iratokat. A folyamat elindult — lassan, ahogy az ilyen dolgok szoktak, papírok és határidők és tárgyalási időpontok. Barbara megtanulta ezeket a szavakat: tulajdoni lap, vagyonleltár, közjegyző, mediáció. Idegen szavak, amelyek most az életéről szóltak.
Sándor nem ellenkezett. Ez meglepte Barbarát — azt várta, hogy veszekedni fog, hogy kiabál, hogy elmegy Petrovicshoz és Tóthékhoz és mindenkihez, hogy igazolják, hogy az egész egy félreértés. De Sándor csak ült. Reggelente felkelt, megcsinálta a kávéját, kiment a garázsba, visszajött, leült a tévé elé. Nem szólt sokat.
Egyszer, egy este, amikor Barbara a kis szobájában ült — az anyja varrógépe előtt, bár nem varrt, csak ott ült —, Sándor bekopogott.
— Szabad? — kérdezte.
— Gyere be.
Sándor bejött. Megállt az ajtóban, megnézte a szobát, megnézte a varrógépet az ablak mellett.
— Emlékszem, amikor a te anyád megvette — mondta.
Barbara nem szólt.
— Én is ott voltam. Pesten vettük, a Váci utcában volt egy üzlet. A te anyád egy egész évig gyűjtötte a pénzt rá.
— Tudom — mondta Barbara.
— Nem gondoltam — mondta Sándor. Nem fejezte be.
— Nem gondoltad, hogy ez különbözik a fúrógéptől.
— Nem — mondta Sándor. — Nem gondoltam.
Barbara nézte az anyja varrógépét. A fekete zománc, a régi arany betűk: Singer. A pedál, amelyet az anyja lába mozgatott. A tűtartó, amelyben még ott volt egy csomag régi tű — az anyja tűi, amelyeket ő soha nem cserélt ki, mert nem tudta, miért kellene.
— Nem az a baj, hogy nem gondoltad — mondta Barbara. — Az a baj, hogy tizenkét év alatt egyszer sem kérdezted meg. Egyszer sem mondtad: Barbi, odaadhatnám ezt. Csak odaadtad. Mert a te dolgod volt. Mert a mi otthonunk a te otthonod volt.
Sándor hallgatott.
— A mi otthonunk — mondta Barbara. — Nem a tied. A miénk. Negyven éve.
Sándor kiment. Nem csapta be az ajtót — csak kiment, és halkan húzta be maga után.
Barbara ott maradt a szobájában.
Kint az ablakon őszi fák — október vége, a levelek barnák és sárgák, és a szél néha felkap egyet, és viszi a járdán. Barbara nézte a fákat. A varrógép előtte állt, az ablak fénye ráesett.
Kivette az anyja tűit a tűtartóból. Egyenként megnézte őket — vékony acéltűk, hosszú évek alatt sem rozsdásodtak meg. Az anyja kezei tartották ezeket. Az anyja ujjai fűzték be a fonalat.
Visszatette őket.
Aztán kinyitotta a varrógép fiókját — a kis fiókot az oldalán, ahol az anyja a cérnákat tartotta —, és ott volt még egy gombolyag. Halvány kék. Az anyja kedvenc színe.
Barbara kivette a gombolyagot. A kezébe fogta.
A fák mozogtak odakint, a szél hozta a leveleket, és a szoba csendben volt, és a fény jó volt — déli fény, erős, igazi.