— Mire kell ez?
Mónika ránézett.
— Barbi. Ez közös vagyon. Amit ő eladományozott, az a te vagyonod fele is volt. Ha válni akarsz—
— Nem mondtam, hogy válni akarok.
Mónika nem mondott semmit. Csak nézte őt.
Barbara a kávéját nézte. Gőzölt. Reggeli fény volt, Mónika konyhájában mindig jó volt a reggeli fény, mert keletre nézett az ablak.
— Felhívom Esztereket — mondta végül Barbara.
— Miért?
— Mert Eszter mindent lefényképez. Mindenről van fotója, amit valaha vett, amit valaha csinált. Azt mondja, azért, mert így emlékezik. Lehet, hogy ő tud segíteni az összeírásban.
Mónika bólintott.
— Jó ötlet.
Barbara kihúzta a telefonját. Eszter a menye volt — Lajos felesége, harmincöt éves, csendes lány, aki soha nem szólt bele a dolgokba. De figyelt. Barbara mindig tudta, hogy Eszter figyel.
— Eszter — mondta, amikor a lány felvette —, van egy kérésom. Tudnál ma délután eljönni hozzánk?
— Természetesen, Mama. Mi van?
— Elmondom, ha itt vagy.
Eszter ott volt kettőre. Sándor nem volt otthon — elment valahova, nem mondta, hova —, és Barbara ezt jónak találta. Eszter végigment a lakáson Barbarával, és Barbara mondta, Eszter írta a telefonjába.
— Ez itt a fúrógép helye volt? — kérdezte Eszter a garázsnál.
— Igen. A falon volt akasztva, ott a szeg még megvan.
Eszter lefotózta a szöget.
— A dunsztolós edény?
— A kamrában volt, ott a polcon. Látod, ott van a körvonata a polcon, ahol a por nem gyűlt össze?
Eszter lefotózta a port.
Végigmentek az egész lakáson. A garázs, a kamra, a konyha, a nappali, a terasz — ahol a kerti székek hiányoztak, ahol az apja faragta polc nem volt már ott, ahol a régi rádió állt egyszer, amit Fekete Józsi elvitt, mert „ilyen régi rádiót már nem gyárt senki, és neki kellene egy ilyen”. Mindenütt nyomok maradtak — szögek, körvonalak a porban, halványabb foltok a falon, ahol valami egykor függött.
— Anya — mondta Eszter, amikor a nappaliban álltak —, ez nagyon sok minden.
— Tizenkét év — mondta Barbara.
Eszter leült a kanapéra, és nézte a listát a telefonján. Huszonhét tétel. Négy tétel, amelyre Barbara már nem emlékezett, de Eszter megtalálta a nyomát a falon vagy a polcon.
— Huszonhét — mondta Eszter.
— Igen.
— Anya, tudom, hogy ez nem az én dolgom — kezdte Eszter.
— Mondd el — mondta Barbara.
Eszter feltekintett.
— Lajos mesélte, hogy Apa már régóta így csinálja. Hogy Lajos gyerek volt, tizennégy-tizenöt éves, és akkor is volt már ilyen. Kölcsönadta a szomszédnak a biciklijét, amit a nagyszülők vettek neki. Soha nem jött vissza.
Barbara nem szólt.
— Lajos azt mondta, akkor sírt — mondta Eszter halkan. — De Apa azt mondta, csak egy bicikli.
„Csak egy bicikli. Csak egy fúrógép. Csak egy dunsztolós edény. Csak egy varrógép.”
Barbara felállt. Kiment a kis szobájába. Az anyja varrógépe ott állt az ablak mellett, ahol tegnap este tette. A reggeli fény ráesett — nem keleti fény, mint Mónikánál, hanem déli, erősebb —, és a fekete zománcon megcsillant.
Visszament a nappaliba.
— Segítesz nekem lefotózni a varrógép helyét is? — kérdezte Eszterből. — A nappaliban, ahol eddig állt.
— Persze.
Lefotózták. Eszter beállította a telefon dátum-és időbélyegzőjét, és lefotózta az üres sarkot, ahol negyven éve állt az anyja varrógépe. A padlón halványabb folt volt — négyszögletes, pontosan a varrógép talpának mérete.
— Elküldöm neked — mondta Eszter.
— Köszönöm — mondta Barbara.
Azon a héten Barbara összeírta az egészet. Minden tárgyat, amelyre emlékezett — a nevét, a becsült értékét, a dátumot, amikor elvitték, kinek adta Sándor. Ahol volt fotó — Eszter fotói, régi fényképek, amelyeken néha látszott a háttérben valami, ami már nem volt meg —, oda beírta a fotó hivatkozását. Ahol nem volt fotó, ott leírta a nyomot: a szöget, a porfoltot, a halványabb foltot a falon.