— Erzsébet, idén kicsit több kell. Az apja nagyon gyenge már.
Erzsébet a tányért törölgette, amikor Katalin ezt mondta. Nem nézett fel. Csak a kezét érezte, ahogy lassan, egyenletesen körözött a konyharuhával a porcelánon — körbe, körbe, körbe.
— Mennyit? — kérdezte.
— Harminckétezret. Ha lehet.
Erzsébet letette a tányért. Kiment a spájzba, ahol a régi vasfazék állt a polcon, a szárított babérlevél mögött. Ott tartotta, amit félretett. Nem bankban, nem borítékban — fazékban, mint az anyja. Megszámolta. Harmincötezer volt benne. Kivett harminckettőt, visszatette hármat. Visszament a konyhába, és a pénzt szó nélkül a Katalin kezébe nyomta.
Katalin eltette a táskájába. Nem köszönte meg. Már az ajtóban volt, amikor visszafordult.
— Tudod, Erzsébet, az apja ezt megérdemli. Legalább a vége legyen szép.
Erzsébet bólintott. A konyharuhát összehajtogatta, és visszaakasztotta a szárítóra.
Ez volt a negyedik év.
Az első évben még megkérdezte Zoltánt. Este, vacsora után, amikor a férje a kanapén ült és a híradót nézte.
— Zoltán, Katalin megint kért. A temetésre.
— Hát add meg neki — mondta Zoltán, és nem kapcsolta le a hangot. — Az apám az apám. Nem sajnálod?
Erzsébet nem sajnálta az apósát. Az apósát szerette — egy csendes, kis termetű öregember volt, aki minden karácsonykor almát hozott, és mindig megköszönte az ebédet. De ez nem volt az apósról szóló pénz. Ez volt Katalinról szóló pénz, és Erzsébet érezte a különbséget, mint ahogy az ember érzi a csontban, ha az időjárás változik — nem látja, de tudja.
De nem mondta ki.
Zoltán visszanézett a képernyőre. A híradó ment tovább.
Fruzsina, a szomszéd, egy évvel ezelőtt kezdte el. Először csak egy doboz tejföl, aztán liszt, aztán olaj. Erzsébet mindig visszaadta, egy-két héten belül, amikor jött a hónap vége és kicsit szabadabb volt a kassza.
— Ne számold — mondta Fruzsina egyszer, amikor Erzsébet ott állt az ajtóban a visszahozott olajjal. — Nem számolom én sem.
— Én igen — mondta Erzsébet.
Fruzsina megnézte az arcát. Nem kérdezett semmit. Csak kinyitotta az ajtót, és beengedte.
A füzetben Erzsébet mindent felírt. Kék golyóstollal, apró, egyenletes betűkkel. Tejföl, 320 Ft. Liszt, 1 kg, 480 Ft. Olaj, 1 liter, 890 Ft. Dátummal, összesen, visszafizetve vagy nem. A füzet már a harmadik oldalon járt.
Katalin nem tudott a füzetről.
Zoltán sem.
Az ötödik év januárjában Erzsébet elment a körzeti orvoshoz, mert a térde fájt. Az orvos megmérte a vérnyomását, aztán megkérdezte, hogy rendesen eszik-e.
— Rendesen — mondta Erzsébet.
Az orvos nézett rá egy pillanatig, aztán felírta a vitamint.
Erzsébet hazafelé a buszon ülve kiszámolta: az elmúlt négy évben százhatvannyolcezer forintot adott Katalinnak. Százhatvannyolcezret. Papírra nem írta le soha, de fejben megvolt, mert az ilyen számokat az ember nem felejti el. Negyvenkétezret évente, mert az első évben csak harminckettő volt, de aztán nőtt — harmincöt, harmincnyolc, negyvenöt — mindig azzal a magyarázattal, hogy az apja egyre gyengébb, és a temetés ma már nem olcsó.