Az apósa élt. Nyolcvanhárom éves volt, és minden karácsonykor hozott almát.
Március végén Erzsébet a szekrényt rendezte. Zoltán zakóit akarta kiszellőztetni, mert már elég meleg volt, és télen mindig bepenészedett valami a szekrény sarkában. Kivette a zakókat, kivette a nadrágokat, és a legalsó polcon, a régi sporttáska mögött megtalálta a borítékot.
Nem volt lezárva.
Erzsébet tartott egy pillanatig. Aztán kivette a papírt.
Szőrmebolt. Számlaszám. Dátum: november tizennégy. Összeg: nyolcvanhétezer forint. Vásárló: Katalin.
Erzsébet leült a padlóra, a szekrény előtt, a kiszedett zakók között. A papírt tartotta a kezében, és a számot nézte.
Nyolcvanhétezer.
Két év. Két évnyi temetési alap. Egy bundában.
Nem sírt. Csak ült, és a szám ott volt a szeme előtt, és valahol a gyomra mélyén valami nagyon lassan és nagyon csendesen összerakódott — mint ahogy a jég rakódik télen, rétegről rétegre, amíg az egész tó egyetlen szilárd tükör nem lesz.
Visszatette a papírt a borítékba. A borítékot visszatette a sporttáska mögé. A zakókat visszaakasztotta. Becsuknta a szekrényt.
Aztán kiment a konyhába, és elkezdett főzni.
Zoltán aznap este nem vette észre, hogy valami változott. Megette a vacsorát, megdicsérte a levest — ritka volt, hogy megdicsérte — és elaludt a kanapén a futball közben. Erzsébet lekapcsolta a tévét, letakarta, és elment aludni.
Feküdt a sötétben, és az apósa arcára gondolt. Az almák szagára. Arra, ahogy mindig megköszönte az ebédet — kicsit formálisan, kissé régiesen, mintha ez egy fontos protokoll lenne, amit soha nem szabad elhanyagolni.
Tudta: az apósa nem tudott a pénzről. Az apósa nem kért semmit.
Katalin gyűjtött. Katalin döntötte el, mire megy.
Erzsébet reggel felkelt, és elment a piacra. Vett egy fekete terítőt — asztali méretű, egyszerű, olcsó. Azután bement a templomba, és a gyertya-standnál vett hat fehér gyertyát, amilyeneket halottasháznál szoktak.
A pénztárosnő megnézte, és nem kérdezett semmit.
Erzsébet hazament, és a terítőt és a gyertyákat a spájzban tette el, a vasfazék mellé.
Aztán felhívta Katalint.
— Szervusz, Katalin. Gondoltam, ha legközelebb arra jártok Bélával, gyertek el ebédre. Vasárnap jó lenne?
Katalin egy kicsit meglepődött — Erzsébet ritkán hívta — de aztán azt mondta:
— Persze, Erzsébet. Vasárnap jó.
— Akkor vasárnap tizenegykor — mondta Erzsébet. — Hozd Bélát is.
Felakasztotta.
Béla Katalin férje volt — egy csendes, vastag nyakú férfi, aki autószerelőként dolgozott, és akit Erzsébet soha nem hallott hangosan nevetni. Nem volt rossz ember. Csak nem kérdezett.
Erzsébet pénteken megint elment Fruzsinához.
— Kölcsönkérhetek valamit? — állt az ajtóban.
Fruzsina kinyitotta az ajtót.
— Mi kell?
— Hat szép tányér. Ha van. Ünnepi.
Fruzsina nézte. Aztán bement, és visszajött hat fehér porcelántányérral, arany szegéllyel. A nagymamájától kapta, mondta. Soha nem használja.