Aztán egyenként elvette a tányérokat, és feltálalta: mindegyikbe semmit. Üres tányér. Mindenki elé.
Csend.
Katalin nézett a tányérjára. Aztán Erzsébet arcára. Aztán vissza a tányérra.
— Erzsébet — mondta, és a hangja furcsa volt —, ez… nincs semmi a tányéron.
— Nincs — mondta Erzsébet, és leült a saját helyére.
Zoltán köhögött.
— Erzsébet, most komolyan—
— Béla — mondta Erzsébet csendesen —, nézz a tányérod alá.
Béla megnézte Erzsébet arcát, aztán lassan felemelte a tányérját. A szalvéta ott volt alatta. Kivette a borítékot. Kinyitotta.
A számla kijött.
Béla olvasta. Lassan, ajkát mozgatva egy kicsit. Aztán letette a papírt az asztalra, és Katalinra nézett.
Nem szólt semmit.
Katalin nem emelte fel a tányérját. Csak ült, és a kezei a térdén voltak, és a gyertyák fénye az arcán.
— Katalin — mondta Béla, és a hangja nagyon alacsony volt —, nézd meg te is.
— Béla, ez—
— Nézd meg.
Katalin felemelte a tányérját. Kivette a borítékot. Kinyitotta. A keze remegett egy kicsit — Erzsébet látta, mert figyelte, csendesen, a saját helyéről.
Katalin olvasta a számlát. Az arca nem változott, csak egy izom a szája sarkánál.
Zoltán nyújtott a keze.
— Mutasd — mondta Katalinnak.
Katalin nem adta oda. Zoltán kinyújtotta a kezét a saját tányérja alá. Kivette a borítékot. Kinyitotta.
Csend.
Zoltán olvasta. Erzsébet figyelte a férje arcát — ahogy a szem végigmegy a sorokon, ahogy megáll a számnál, ahogy visszamegy a tetejére, és újra olvassa.
— Nyolcvanhétezer — mondta Zoltán végül, hangosan, mintha magának mondaná. — Szőrmebunda.
Katalin kinyitotta a száját.
— Zoltán, ez nem—
— Mikor? — mondta Zoltán, és most Katalinra nézett. — November tizennégy. Ez november tizennégy. Erzsébet, te mikor adtad legutóbb?
Erzsébet nem felelt.
— Erzsébet — mondta Zoltán, és a hangja most más volt, mint előbb —, te tudtál erről?
— Most tudok — mondta Erzsébet.
Zoltán visszanézett a papírra. Aztán Katalinra.
— Hány éve gyűjtöd?
Katalin nem felelt.
— Hány éve? — ismételte Zoltán, és most a hangja emelkedett, csak egy kicsit, de emelkedett.
— Zoltán — mondta Katalin —, az apád temetése nem olcsó, és én—
— Hány éve gyűjtöd az apám temetésére?
Csend.
— Öt — mondta Erzsébet csendesen. Nem Zoltánnak, nem Katalinnak. Csak mondta. — Öt éve.
Béla felvette a papírt az asztalról. Nézte. Visszatette.
— Katalin — mondta, és csak ez volt.
Katalin nem nézett rá.
A gyertyák égtek. A fekete terítő feküdt az asztalon. A hat fehér tányér üres volt, az arany szegélyük csillogott a gyertya fényében.
Erzsébet nem mondott semmit.
Zoltán felállt. Kiment a konyhába. Erzsébet hallotta, ahogy kinyitja a szekrényt, ahogy poharat vesz ki, vizet tölt. Visszajött, leült. Nem nézett senkire.
— Mennyit adtál összesen? — mondta végül, és most Erzsébetnek mondta, és most volt benne valami, amit Erzsébet régen nem hallott: kérdés. Nem utasítás. Nem elvárás. Kérdés.