— Visszahozom hétfőn — mondta Erzsébet.
— Tudom — mondta Fruzsina.
Aztán:
— Erzsébet.
— Mi?
Fruzsina egy pillanatig csak állt.
— Rendben leszel?
Erzsébet elvette a tányérokat.
— Igen — mondta. — Már igen.
Szombaton Erzsébet kiment a fénymásoló üzletbe, ahol a posta mellett volt egy kis sarokban egy gép. Kivette a borítékot a táskájából — a Zoltán szekrényéből való borítékot, a számlával — és lemásolta. Visszatette az eredetit a borítékba, a másolatot a táskájába.
A boltos nem nézett fel.
Erzsébet hazament, és a másolatot egy újabb borítékba tette. Aztán még egybe. Összesen négy borítékot készített, mindegyikbe egy-egy másolat. Lelakasztotta őket.
Vasárnap reggel Erzsébet felkelt hatkor.
Megfőzte a kávéját. Megette a reggelijét — kenyér, vaj, egy szelet sajt. Aztán elkezdte teríteni az asztalt.
A fekete terítő simán feküdt a fehér asztalon. Erzsébet megigazította a sarkait, tenyerével végigment rajta. Aztán előkerültek Fruzsina tányérjai — hat darab, arany szegéllyel, a fekete alapon fehéren csillogva. Minden tányér alá egy-egy összehajtott szalvéta. Minden szalvéta mellé egy-egy ezüst evőeszköz — a menyasszonyi ezüst, amelyet huszonhat éve kaptak, és amelyet Erzsébet mindig tisztán tartott.
A hat gyertya a tányérok között, páronként. Meggyújtva.
Minden tányér alá — óvatosan, tányér és szalvéta közé — egy-egy boríték.
Az asztal gyönyörű volt.
Zoltán bejött a konyhából, és megállt az ajtóban.
— Mi ez? — mondta.
— Terítve van — mondta Erzsébet.
— De… fekete terítő? És gyertyák?
— Gyertyák — mondta Erzsébet, és visszament a konyhába.
Zoltán utána jött.
— Katalinék mindjárt itt vannak. Ezt nem lehet így hagyni.
— Hagyom — mondta Erzsébet, és levette a kötényét. Felöltözött — nem ünnepi, csak rendes: szürke pulóver, sötét nadrág, a haja fésülve.
— Erzsébet, mondd már meg, mi folyik itt!
Erzsébet ránézett.
— Ebéd — mondta. — Amit kértél, hogy adjunk.
Zoltán nyitotta a száját, de csengett a csengő.
Katalin jött be elsőnek, Béla mögötte. Katalin ünnepi volt — új kabát, a haja frissen festve, a nyakán lánc. Béla mögötte, csendesen, ahogy mindig.
— Ó, Erzsébet, milyen szép — kezdte Katalin, és már a nappaliba lépett, és meglátta az asztalt.
Megállt.
Erzsébet a konyhaajtóban állt, és nem mondott semmit.
— Ez… mi ez? — mondta Katalin. — Fekete terítő?
— Gyertyák — mondta Béla halkan, és ő is megállt.
— Gyertyák, igen — mondta Zoltán, és a hangjában volt valami, ami nem volt ott az előbb: bizonytalanság. — Erzsébet, magyarázd már meg.
Erzsébet nem magyarázta.
— Üljetek le — mondta. — Mindjárt hozom.
Visszament a konyhába. Hallotta, ahogy Katalin súg valamit Zoltánnak, hallotta Béla nehéz lépteit, a székek csikorgását. Kivett a szekrényből egy nagy üres tálat — szép, ünnepi, fehér — és kihozta az asztalra. Letette a közepére. Üres volt.