— Gyere közelebb, Lilla. Nem harap — suttogta Ferenc, és Bernadett a konyha ajtajából látta, ahogy a férje kinyújtja a kezét a húga felé.
Bernadett nem lépett be a szobába. Visszafordult, és csendesen letette a gyógyszeres tálcát az előszoba polcára. A csésze kávét, amit hozott, még gőzölgött. Nem vitte be. Nem vitte be, mert valami megfagyott a mellkasában, valami, aminek nem volt neve, vagy ha volt, nem akarta kimondani.
Három éve volt ez. Vagy kettő és fél. Az idő különösen folyik, amikor valaki lassan hal meg melletted.
— Bernadett, te ott vagy? — szólt ki Ferenc.
— Igen — mondta. — Mindjárt jövök.
Belement a konyhába, és elkezdte mosni a tányérokat. A víz hideg volt, de nem nyúlt a csaphoz. Hagyta.
Harminchét éves volt, amikor Ferencnek először rosszul lett a munkahelyén. Negyven, amikor a diagnózis végleges lett. Negyvenegy, amikor meghalt. Ez a három szám összefoglalt valamit, amit nem tudott másképp elmondani. Nem a betegséget. Azt, ami a betegség alatt történt.
Lilla huszonnyolc volt. Szép volt, ahogy a fiatalok szépek — nem feltűnően, csak természetesen, könnyedén. Bernadett sosem irigyelkedett rá. Legalábbis ezt mondta magának. Ezt mondta magának nagyon sokáig.
A telefon az éjjeliszekrényen volt, amikor megtalálta. Ferenc aludt, a lélegzete nehéz és egyenletes, ahogy a morfium után szokott. Bernadett csak az időt akarta megnézni — a sajátja lemerült. Felvette, a kijelző felvillant.
Az üzenet Lillától volt. Csak négy szó: *Én itt leszek. Ígérem.*
Bernadett letette a telefont. Visszament a konyhába. Leült a széken, amelyiken évek óta ült, reggel, este, éjjel, és a kezét az asztalra tette, tenyérrel lefelé, mintha valamibe kapaszkodna.
„Na, ez most szép — gondolta. — Most aztán tényleg szép.”
De nem nyitotta meg a telefont. Nem olvasta el a többit. Még nem. Mert valami azt mondta, hogy ha elolvassa, akkor valami véget ér, és ő még nem tudta, hogy az a vége jó vagy rossz lesz-e.
Másnap este olvasta el. Ferenc aludt. Lilla épp hazament, a cipője nyomát ott hagyta a lábtörlőn — pici nyomok, gondolta Bernadett, mindig pici nyomokat hagy maga után.
Visszament a hálószobába, felvette a telefont, és elolvasta az egészet.
Nem volt hosszú. Nem volt irodalmi. Csak Ferenc szavai, egyszerűen, ahogy a férje mindig fogalmazott, amikor valamit nagyon komolyan gondolt.
*Tudod, hogy téged szeretlek. Mindig is tudtad. Nem mondtam, mert Bernadett a feleségem, és ő jó nő. De te vagy az, aki miatt nem félek.*
*Lilla: Feri, ne írj ilyet.*
*Ferenc: Miért ne? Már nincs sok időm. Azt akarom, hogy tudd. Ha én már nem leszek, légy ott neki. Vagy ne — neked kell dönteni. De én téged szeretlek.*
*Lilla: Én is.*
Bernadett lerakta a telefont. Kiment a fürdőszobába, kinyitotta a csapot, és sokáig állt a tükör előtt, a víz csak folyt, folyt, folyt. Az arcába nézett. Negyvenegy éves, gondolta. Negyvenegy éves, és a férjem a húgommal levelez, és én most kimosok egy tányérsort, mert holnap reggel az ápolónő korán jön.
Nem sírt. Szeretett volna, de nem jött. Csak a gyomra volt olyan, mintha valaki összeszorítaná belülről, lassan, módszeresen.