Bernadett megmosta a tányérokat.
A temetés után két héttel Lilla felhívta.
— Bernadett. Szeretnék valamit kérni.
— Mondd.
— Nagyon rossz egyedül. A lakásom… tudod, hogy a bérletem lejárt. Csak ideiglenesen, pár hétre — jöhetnék hozzád? Amíg nem találok valamit.
Bernadett a telefont nézte. Aztán azt mondta:
— Jöhetsz.
„Miért mondtam ezt — gondolta, miután letette. — Miért mondtam ezt?”
Mert volt egy mondat a fejében, amelyik azt mondta: *nem lehet haragudni. Ő is gyászol. Ő is szerette.* Igen, gondolta Bernadett. Ő is szerette. Ez az.
Lilla három napra jött. Maradtak a bőröndjei az előszobában. Aztán egy hét. Aztán kettő.
— Lilla — mondta Bernadett egy este. — Mikor találsz lakást?
— Nézegetek — mondta Lilla. Nem nézett fel a telefonjából. — Nehéz most. Minden annyiba kerül.
— Tudom. De ez az én lakásom.
— Igen, igen. Persze. — Lilla végre felnézett, és az arcán volt valami, amit Bernadett nem tudott pontosan olvasni. — Csak tudod, Feri azt mondta, hogy…
— Mit mondott Feri?
— Azt mondta, hogy ha valami történik, gondoskodjak magamról. Hogy… hogy ő szeretné, ha én is jól lennék. Hogy ez a lakás is az enyém lehet, ha szükségem van rá.
Bernadett letette a villát.
— Ezt mondta.
— Igen.
— Mikor?
— Sokszor. Tudod, hogy sokat beszélgettünk.
— Igen — mondta Bernadett. — Tudom.
Felkelt az asztaltól. Bevitte a tányérját a konyhába. Megmosta. Kiment a szobájába, leült az ágyra, és a kezét a térdére tette, és sokáig ült így, mozdulatlanul.
„Tehát ezt csinálja — gondolta. — Tehát ez az.”
Másnap reggel Bernadett elment dolgozni. Amikor visszajött, a zár nem nyílt a kulcsára.
Megállt az ajtó előtt. Megpróbálta még egyszer. Aztán még egyszer. A kulcs nem illett bele.
Kicsöngetett.
Hosszú csend. Aztán Lilla kinyitotta az ajtót, és az arcán volt valami, ami nem volt bűntudat, de nem is volt teljesen magabiztos.
— Lilla. Mi ez?
— Bernadett, nyugodj meg.
— Megcserélted a zárat.
— Én… igen. Mert Feri azt mondta, hogy ez a lakás…
— Lilla. — Bernadett a hangja nagyon csöndes volt. — Ez az én lakásom. A nevemen van. Harminc éve fizetek rá hitelt.
— Feri szóban ráhagyott.
— Szóban.
— Igen.
— Szóban ráhagyott — ismételte Bernadett. Valahol a mellkasában valami nagyon lassan, nagyon hidegen elkezdett megmozdulni. — Rendben. Akkor most kimegyek, és felhívom Ilonát, és holnap reggel ügyvédhez megyek.
— Bernadett, ne csináld ezt drámává.
— Én? — Bernadett a húgára nézett. — Én csinálom drámává?
Nem várt választ. Lement a lépcsőn, kiment az utcára, és megállt a járdán, és a hideg februári levegőben állt, és a keze a kabátja zsebébe volt szorítva, és azt gondolta: „Na. Na, ez most megtörtént.”
Ilona azonnal jött. Bernadett az autójában aludt azon az éjjelen — Ilona felajánlotta a kanapéját, de Bernadett azt mondta, hogy nem, nem tudok most emberek közt lenni, és Ilona nem vitatkozott, csak adott egy takarót és egy termost forró teával.