Másnap reggel Bernadett ott ült Ilona ügyvédjének irodájában. Az ügyvéd neve Komáromi volt, hatvan körüli, szemüveges, és olyan hangon beszélt, amelyik nem ígért semmit feleslegesen.
— Tehát a lakás az ön nevén van — mondta.
— Igen. Egyedül az én nevemen. Ferencnek nem volt benne tulajdonrésze, az ő neve soha nem szerepelt a tulajdoni lapon.
— Szóbeli végrendelet nem érvényes ingatlanra — mondta Komáromi. — Magyarországon ingatlan csak közokiratba foglalt végrendelettel örökölhető, vagy törvényes öröklés rendje szerint. Ön a lakás egyedüli tulajdonosa, a húga semmilyen jogcímen nem tarthat rá igényt.
— Ezt tudom — mondta Bernadett. — De megcserélte a zárat.
— Ez jogtalan birtokban tartás. Feljelentés és polgári kereset. A folyamat körülbelül hat-nyolc hét, ha nem húzza.
— Hat-nyolc hét — mondta Bernadett.
— Sajnos. De a kimenetel nem kérdéses. — Komáromi a szemüvege fölött nézett rá. — Ön nyeri.
Bernadett a kezét az ölébe tette. Hat-nyolc hét. Közben hol lakik? Ilonánál? Imrénél? Az autóban?
— Rendben — mondta. — Csináljuk.
Az első tárgyaláson Lilla ügyvédje azt próbálta bizonyítani, hogy Ferenc szóban nyilatkozott a lakásról Lilla javára, és hogy több tanú is megerősítheti ezt. Komáromi egyetlen mondattal válaszolt: az ingatlan Bernadett Vásárhelyi neve alatt szerepel a földhivatali nyilvántartásban, 2003 óta, egyetlen tulajdonosként, és a szóbeli nyilatkozat Magyarország Polgári Törvénykönyve értelmében ingatlanra vonatkozóan semmilyen joghatást nem kelt.
A bíró a tárgyalás végén rövid szünet után közölte az előzetes álláspontját. Bernadett a székben ült, és a kezét a térdén tartotta, és azt gondolta: „Ha most nem nyerem meg ezt, akkor nem tudom, mit csinálok.”
De megnyerte.
Hat hét és négy nap elteltével a bíróság elrendelte Lilla kiköltöztetését. A végrehajtó február utolsó napján jelent meg a lakásnál. Bernadett ott volt. Nem ment be azonnal — az autóban ült, és várta, amíg a folyamat lezajlik.
Lilla kijött két bőrönddel. Megállt a kapu előtt, és körülnézett, mintha keresne valakit. Bernadett kiszállt az autóból.
Egy pillanatig nézték egymást.
— Bernadett — kezdte Lilla.
— Ne — mondta Bernadett.
— Csak annyit akarok mondani, hogy…
— Lilla. — Bernadett a hangjában nem volt düh. Csak fáradtság, és valami, ami keményebb volt a dühösnél. — Három évig ápoltem a férjedet. A férjemet. Aki téged szeretett. Én tudtam. Tudtam az első pillanattól. Olvastam az üzeneteket. Láttam az arcát, amikor bejöttél. Láttam, hogyan nyúl a kezed felé.
Lilla nem szólt.
— Háromszor hatvan nap. Ezerszáz nap körülbelül. Minden reggel felkeltem, megcsináltam a gyógyszereit, megforgattam, hogy ne legyen felfekvése, elmentem dolgozni, visszajöttem, megfőztem, bevittem, kimostam az edényt, lefeküdtem. Minden reggel azt mondtam magamnak: nincs jogom. Haldoklik. Nem lehet haragudni egy haldoklóra.
A hangja nem reszketett. Csak a levegő volt hideg, és a lehelet párává vált minden szó után.
— De fájt, Lilla. Fájt minden egyes nap. Fájt, amikor kimentem a konyhába, mert nem bírtam nézni, ahogy a kezedet fogja. Fájt, amikor sírtál a temetésen, hangosan, törötten, úgy, ahogy én egyszer sem sírtam, mert nem volt rá időm, mert mindig volt egy tányér, amit meg kellett mosni. Fájt, hogy az utolsó évet úgy éltem le, hogy tudtam: ő engem gondoskodásnak lát, téged meg szerelemnek.