Lilla a szemét lesütötte.
— Ezt akartam mondani — mondta Bernadett. — Ezt. Semmi mást.
Elfordult, és bement a házba.
A lakásban más volt a levegő. Lilla ott lakott néhány hetet, és az nyomot hagyott — más volt az illat, más volt a rend, más volt valami, amit nem tudott pontosan megnevezni. Bernadett végigment a szobákon. Megállt a hálószoba ajtajában. Az ágy más helyen volt, mint ahol ő hagyta.
Visszatolta az eredeti helyére. Kicsit belefájdult a dereka. Nem állt meg.
Aztán bement a konyhába, és lerakta a táskáját az asztalra, és leült arra a székre, amelyiken mindig ült, reggel, este, éjjel.
Imre felhívta azon az este.
— Hallottam — mondta. — Hogy ment?
— Ment — mondta Bernadett.
— Bernadett. — Imre egy pillanatig csöndben volt. — Sajnálom. Az egészet. Sajnálom, hogy nem tudtam, hogy… hogy nem mondtad el.
— Nem lehetett volna elmondani.
— Miért nem?
Bernadett a kezét az asztalra tette. Az ablakon besütött a késő délutáni fény, vöröses, februári fény, amilyen csak február végén van.
— Mert akkor valóság lett volna — mondta végül. — Ha kimondtam volna, akkor meg kellett volna csinálni valamit. Vagy el kellett volna menni. Vagy el kellett volna fogadni. És én egyiket sem tudtam. Mert ő haldokolt. Mert ezt nem lehet csinálni egy haldoklóval. Nem lehet azt mondani: te engem megbántottál, miközben morfiumot kap.
— De téged megbántott — mondta Imre csöndesen.
— Igen — mondta Bernadett. — Igen, megbántott.
Ez volt az első alkalom, hogy kimondta. Nem magában, nem a tükörbe, nem a mosogató fölé hajolva. Hangosan, egy másik embernek.
A gyomra összeszorult, aztán valami lazult benne, lassan, mint amikor egy csomót húznak ki.
— Bernadett — mondta Imre. — Mit csinálsz most?
— Nem tudom még. — Bernadett felnézett az ablakra. — Talán csinálok egy kávét.
— Rendben — mondta Imre. — Felhívlak holnap.
— Jó.
Letette a telefont. Felkelt, odament a konyhapulthoz, és elővette a kávéfőzőt. A kezei mozogtak, megszokásból, pontosan, ahogy három éve minden reggel. Kávé a tartályba. Víz. Bekapcsol.
Aztán megállt, és a pultnak támaszkodott, és a kávéfőző lassan zakatolni kezdett, és a konyhában halkan, egyenletesen, szinte szelíden csordogált a kávé a csészébe — abba a fehér porceláncsészébe, amelyiket három éve mindig bevitt, és amelyik háromszor visszajött érintetlenül, kihűlve, mintha sosem vitték volna be.