„Nincs jogom haragudni — gondolta. — Haldoklik. Nem lehet haragudni egy haldoklóra.”
Ez volt az a mondat, amelyik a következő egy évben minden reggel ott volt, mielőtt felkelt. *Nincs jogom.* Nincs jogom dühösnek lenni. Nincs jogom féltékenykedni. Nincs jogom kivonulni, elhagyni, sírni hangosan, összetörni egy tányért, kimondani, amit érzek. Mert ő haldoklik. Mert ő fél. Mert az ő fájdalma nagyobb.
Folytatta az ápolást.
Minden reggel felkelt hatkor. Megcsinálta a gyógyszereket. Megcsinálta a reggelit. Megforgatta Ferencet, hogy ne legyen felfekvése. Megvárta az ápolónőt. Elment dolgozni — mert dolgoznia kellett, mert a számlák nem várnak. Visszajött. Megfőzött. Bevitte. Kimosta az edényt. Lefeküdt.
Lilla néha jött. Bernadett ilyenkor kiment a konyhába. Teát csinált. Megmosta a csészéket. Visszajött, amikor Lilla már ment.
— Jó, hogy itt volt — mondta egyszer Ferencnek.
— Igen — mondta Ferenc, és valami olyasmi volt az arcán, amit Bernadett nem akart tovább nézni.
— Eszem valamit. Kell valami? — kérdezte.
— Nem. Köszönöm — mondta Ferenc.
Ez volt a leggyakoribb párbeszédük az utolsó évben. *Kell valami? Nem. Köszönöm.* Bernadett néha azon gondolkodott, hogy talán ha másképp kérdezi, más lesz a válasz. De nem próbálta ki. Nem volt energiája kísérletezni.
Imre, az öccse, egyszer felhívta.
— Hogy vagy? — kérdezte.
— Jól — mondta Bernadett.
— Tényleg?
— Imre, most nem tudok hosszan beszélni. Ferenc épp alszik, de ha felébred, kell a gyógyszer.
— Bernadett. Hogy vagy tényleg?
Bernadett a telefonba nézett. A konyhaasztalon ott volt a gyógyszeres doboz, mellette a naptár, amin be volt jelölve minden orvosi időpont, minden vizit, minden vérvétel. A maga életéből semmi nem volt bejelölve. Semmi.
— Rendben vagyok — mondta. — Köszönöm, hogy felhívtál.
Letette.
„Hazudtam — gondolta. — De mit mondtam volna? Hogy a férjem a húgomat szereti, és én három éve mosom a tányérjait, és nem sírtam el magam egyszer sem, mert nincs rá jogom? Ezt mondtam volna?”
Nem mondta el senkinek. Ilonának sem, aki a legjobb barátnője volt húsz éve, aki néha elhozta a vacsorát és leült vele a konyhában, és aki egyszer megkérdezte:
— Bernadett, mi van veled? Valami nem stimmel.
— Fáradt vagyok — mondta Bernadett.
— Nem az. Valami más.
— Ilona. — Bernadett az asztalra tette a kezét. — Most tényleg nem.
Ilona nem kérdezett tovább. Csak ott ült, és ivott a teájából, és néha rátette a kezét Bernadett kezére, és ez valahogy rosszabb volt, mint ha ment volna, mert a jóság néha fájdalmasabb, mint a közöny.
Ferenc januárban halt meg. Kedd reggel volt, nyolc óra tizenhárom perc. Bernadett ott volt. Fogta a kezét. A légzése egyre ritkább lett, aztán megállt.
Bernadett nem engedte el a kezét azonnal. Még ott ült egy percig, két percig, és a szobában nagyon csend volt, olyan csend, amilyen csak akkor van, amikor valaki épp abbahagyta.
Aztán felhívta a mentőket. Aztán Imrét. Aztán Lillát.
Lilla sírva jött. Bernadett a konyhában volt, amikor megérkezett, és hallotta, ahogy Lilla belép a hálószobába és elkezdett sírni, hangosan, törötten, úgy, ahogy Bernadett egyszer sem sírt az elmúlt három évben.