November végén megvolt a kabátka.
December közepén megvolt a nadrág is.
Petra összehajtogatta a két darabot, és berakta a fehér fiókba, a többi születésnapi ajándék mellé. Ráírt egy cetlit: „Bori — 1. születésnap. Mama kötötte.”
Január negyedikén volt Bori születésnapja.
Január harmadikán Tímea bejött a lakásba.
Petra nem volt otthon. Bevásárolt, aztán bement a patikába, aztán visszajött, és letette a szatyrokat a konyhában, és bement a gyerekszobába, hogy megnézze, Bori mit csinál — Bori aludt, a bölcsőben, csendesen, ahogy mindig.
A fehér fiók nyitva volt.
Petra kihúzta egészen. Üres volt. A cetli ott volt a fiók alján, félig gyűrve.
Sokáig állt ott. Nem mozdult. Csak nézte a cetlit.
„Bori — 1. születésnap. Mama kötötte.”
Aztán hallotta, hogy Ferenc bejön a szobába.
— Tímea volt itt — mondta Ferenc. — Elvitt pár dolgot. Jól jön neki, Lacika most pont ebben a méretben van.
Petra nem fordult meg.
— A sárga kötött ruhát is elvitte — mondta, és a saját hangját alig ismerte meg.
— Azt is, igen. Minek az neked, Borinak már úgyis kicsi lesz.
Petra most fordult meg.
— Január negyedikén van a születésnapja — mondta. — Holnap.
Ferenc egy pillanatra megállt. Aztán legyintett.
— Sógorné jogosan vitte el, két kis gyereke van neki. Vegyél másikat, ha ennyire fontos.
Petra a szemébe nézett. Sokáig. Annyira sokáig, hogy Ferenc kényelmetlenül feszengett.
— Rendben — mondta Petra.
Azzal visszafordult, és kivette a telefonját, és lefotózta az üres fiókot. A cetli ott volt a sarokban, félig gyűrve. Azt is lefotózta.
Aztán kiment a konyhába, és leült, és kezébe temette az arcát.
Nem sírt. A könnyek ott voltak valahol, de nem jöttek. Csak ült, és a fejében valami nagyon lassan, nagyon csendesen összeállt — mint amikor egy kép darabjai a helyükre kerülnek, és az ember egyszer csak látja az egészet, és már nem tudja nem látni.
Tizenegy év.
Tizenegy év üres fiókjai.
Tizenegy év „nem nagy ügy”.
Tizenegy év „sógorné jogosan”.
Tizenegy év „te miért csinálsz ebből problémát”.
Tizenegy év.
„Na, ennyi” — gondolta. Nem dühösen. Nem fájdalmasan. Csak tényszerűen, ahogy az ember megállapít valamit, ami régóta igaz volt, csak eddig nem merte kimondani. „Na, ennyi. Ez most ennyi.”