— Mire vártál? — kérdezte Petra.
— Erre a hívásra. Régóta várok.
Petra egy pillanatra nem tudott megszólalni.
— Ennyire látszott?
— Nekem igen — mondta Ilona csendesen. — De ez nem számít. Ami számít, hogy most felhívtál. Gyere be holnap.
Petra bement. Végigbeszélték. Ilona elmagyarázott mindent — a közös lakás, a közös bankszámla, a közös tulajdon, ami tizenkét év alatt felgyűlt. A lakást együtt vették, kétmillió-négyszázezer volt Petra apportja a szüleitől, ez dokumentálva volt, ez fontos. A megtakarítás közös volt, kettőszázhatvanezer forint, erről is volt papír. Ilona elmagyarázta, hogy mi következik, ha Petra beadja az iratokat.
— Biztos vagy benne? — kérdezte Ilona az ülés végén.
— Nem — mondta Petra. — De ha nem teszem meg most, soha nem fogom megtenni.
Ilona bólintott.
— Akkor vidd haza ezt a borítékot. Ha eljön az ideje, add fel.
A boríték két hétig volt a fiókban.
Bori reggelijét ette, és szétmaszatolta a banánt, és nevetett, és Petra nézte a lányát, és a szíve tele volt valamivel, amit nem tudott megnevezni — nem fájdalom, nem félelem, valami más, valami, ami súlyos és könnyű egyszerre.
Felvette a borítékot. Berakta a táskájába.
Kiment a postára délelőtt, amíg Bori aludt, amíg Ferenc dolgozott.
A postán egy fiatal lány volt a pultnál.
— Ajánlott? — kérdezte.
— Igen — mondta Petra. — Ajánlott, tértivevénnyel.
A lány leütötte a számítógépen, leragasztotta a matricát, átadta a feladóvevényt.
— Szép napot — mondta.
— Köszönöm — mondta Petra.
Kilépett a postáról. Megállt az ajtóban, a téli napfényben, és a feladóvevényt a kezében tartotta. A papír hideg volt, a nap langyos volt az arcán.
Bori otthon aludt, és ma egyéves lett, és valahol egy fiókban ott volt egy félig gyűrött cetli: „Bori — 1. születésnap. Mama kötötte.”
Petra berakta a feladóvevényt a táskájába, és elindult hazafelé.