— Tényleg ezt hozták?
Margit a terítőt tartotta maga elé, két ujjal, mintha valami nedves rongyot fogna. A vendégek elhallgattak. Tizenhat ember ült az asztal körül, és mindenki Alexandrára nézett.
Alexandra nem mozdult. A gyomra összeszorult, de a kezét az ölébe fektette, és nem vette le a szemét Margitról.
Negyvennyolc éve volt Alexandrának, amikor Csongor először azt mondta, hogy „kis összeg, hamar visszafizeti”. Tíz éve volt annak. Azóta Alexandra varrógépe soha nem állt. Öt és fél éve minden reggel ugyanolyan volt: felkelt, mielőtt Csongor ébredt, leült a géphez, és varrt, amíg volt megrendelés. Ha nem volt, akkor is varrt — előre, raktárra, mert az anyag olcsóbb volt, ha sokat vett belőle egyszerre.
Ötvennyolc éves volt most. A keze a varrás miatt már nem volt szép.
Másfél éve fizette a férje adósságát.
A terítőt három hétig varrta.
Csongor mellette ült, és Alexandra érezte, hogy a férje keze megmozdul az asztal alatt. Tudta, mi következik. Ismerte ezt a mozdulatot tizennyolc év után. Csongor mindjárt megszólal, és valami olyat mond, ami mentegeti Margitot, nem őket.
— Margit, ez kézimunka — kezdte Csongor.
— Látom, hogy kézimunka — mondta Margit. Letette a terítőt az asztalra. Nem hajtotta ki, csak úgy dobta oda, gyűrötten. — Csak azt nem értem, hogy egy születésnapra tényleg egy terítőt kell hozni.
A vendégek még mindig nem szóltak. Egy idősebb asszony, aki az asztal végén ült, lassan letette a villáját.
Alexandra ismerte az asszonyt. Irén néni volt, Margit szomszédja, hetven éves, egyedül élt a szemközti lakásban. Kétszer találkoztak korábban, egyszer egy karácsonyi vacsorán, egyszer a lépcsőn. Irén néni mindig köszönt. Mindig úgy köszönt, mintha komolyan gondolta volna.
— Margit — mondta Irén néni csendesen.
Mindenki feléje fordult, mert az asszony hangja nem volt erős, de valami volt benne, ami miatt az ember odafigyelt.
— Az én Tomám maga varrta ezt a terítőt három hétig. Láttam a fényt az ablakában éjfélig.
Csend.
Margit a terítőre nézett. Aztán fel, Alexandrára. Aztán a vendégekre.
Alexandra a gyomrában érezte, ahogy valami megfordul. Nem fájdalom volt. Inkább olyan, mint amikor valaki végre kimondja azt, amit te már régen tudtál, de nem merted hangosan gondolni.
„Na. Ez most szép. Ez most tényleg szép.”
Margit nem szólt semmit.
Alexandra felállt. Nem sietve, nem dühösen. Fogta a terítőt, visszahajtogatta, ahogy otthon hajtogatta be — négyszer, pontosan, a hímzett sarokkal felfelé —, és visszatette a szatyorba.
— Alexandra — mondta Csongor halkan. — Mit csinálsz?
— Hazaviszem — mondta Alexandra.
Leült.
Senki nem szólt. Margit a poharába nézett. Az asztal másik végén valaki köhintett, aztán valaki megkérdezte, hogy lesz-e még bor, és a vacsora ment tovább, ahogy az ilyen vacsorák szoktak.
De Alexandra tudta, hogy valami megváltozott. Nem odakint. Odabent.
Másfél éve fizette Csongor adósságát. Másfél éve varrt éjfélig. Másfél éve vitte a megrendeléseket, számlázta az anyagot, számolta a forintokat. Kétszázhúszezer forint volt még hátra a banknak, és Alexandra minden hónapban tudta pontosan, hogy mennyit kell befizetni, mert ő fizette be. Csongor tudta az összeget, de az Alexandra folyószámlájáról ment le.