Másfél éve nem volt olyan hónap, hogy ne gondolt volna arra: talán ez az utolsó. Talán a következő hónap már könnyebb lesz.
Nem lett könnyebb.
Csongor szeptemberben mondta el az egészet. Leültek a konyhában, este volt, Alexandra még varrt, Csongor a gép mellé húzott egy széket, és azt mondta:
— Van egy kis baj.
Alexandra akkor letette a munkát, mert Csongor hangja olyan volt, amilyen csak akkor szokott lenni, ha valami komoly. Nem a hangos Csongor volt ez — az a Csongor, aki vitákon tudta, mit kell mondani, aki Margittal telefonon mindig nevetett. Ez a csendes Csongor volt. A másik fajta.
— Mekkora kis baj? — kérdezte Alexandra.
Csongor az asztalra tette a kezét. Nem nézett rá.
— Négymillió-háromszázezer forint.
Alexandra nem mondott semmit. A varrógép előtt ült, és nézte a férje kezét az asztalon. Csongor ujjai között egy kis karcolás volt, friss, valószínűleg a garázsból.
— Mikor? — kérdezte végül.
— Két éve vettem fel. Azt hittem, a buli beindul. Nem indult be.
„Két éve. Két éve tudta, és most mondja.”
Alexandra nem kérdezte, mi volt a buli. Tudta, hogy valami üzlet volt, valami, amiről Csongor fél évig lelkesen mesélt, aztán abbahagyta a mesélést. Akkor azt hitte, hogy az üzlet megvolt, csak Csongor nem tartotta fontosnak mondani. Most értette, hogy az üzlet nem volt meg. Csak az adósság volt meg.
— Ki tudja? — kérdezte.
— Senki. Csak a bank.
— Margit?
— Nem.
Alexandra felállt. Odament a vízcsaphoz, töltött egy pohár vizet, megitta. A poharat letette az öblítőbe, nem a mosogatóba.
— Holnap megnézem a bankszámlát — mondta. — Aztán megbeszéljük.
Csongor felnézett rá.
— Köszönöm — mondta.
Alexandra nem válaszolt. Visszaült a varrógéphez, és folytatta a munkát.
Azt nem mondta el Csongornak, hogy azon az éjjelen nem aludt. Hogy reggel ötkor felkelt, leült a konyhában, és egy füzetbe írta ki az összes számot, amit tudott: havi bevétel, havi kiadás, mennyi az adósság, mennyi a kamat, hány hónap, ha ennyit fizetnek vissza. A számok nem hazudnak. Alexandra szerette, hogy a számok nem hazudnak.
Huszonhét hónap jött ki. Ha minden hónapban százhatvanötezer forintot fizetnek vissza.
Alexandrának akkor volt százhatvanötezer forintja egy hónapban. Pontosan annyi. Ha nem volt betegség, ha nem romlott el a varrógép, ha nem kellett anyagot venni előre.
Huszonhét hónap.
„Rendben — gondolta akkor. — Huszonhét hónap.”
Már tizennyolc telt el. Kétszázhúszezer forint volt még hátra.
Csongor tudta ezt. De Csongor azt is tudta, hogy Margitnak születésnapja van, és Margitnak születésnapra szokás pénzt adni. Legalább ötvenezer forintot. Az a minimum, Margit így mondta egyszer, nem Alexandrának, hanem Csongornak, de Alexandra ott volt, és hallotta.
— Ötvenezer az nem sok — mondta Margit akkor. — Annyi az annyi.
Csongor akkor nem szólt semmit. Alexandra sem szólt. De Alexandra tudta, hogy ez nem kérdés volt. Ez közlés volt.
Két héttel a születésnap előtt Csongor megkérdezte:
— Mit adunk Margitnak?
— Terítőt — mondta Alexandra.
Csongor elhallgatott.
— Terítőt? — kérdezte aztán.