— De—
— Csongor. — Alexandra a férjére nézett. — Dolgozom. Ez az igazság. Ha elmondod, nem hazudsz.
Csongor nem szólt többet azon az estén.
Egy hónappal később Margit felhívta Alexandrát. Első alkalommal hívta fel közvetlenül, nem Csongoron keresztül.
— Hallom, hogy nem jössz el a névnapomra sem — mondta Margit.
— Nem — mondta Alexandra.
— Csongor azt mondja, hogy dolgozol.
— Igen.
— Mindig dolgozol?
— Igen — mondta Alexandra. — Másfél éve igen.
Margit elhallgatott.
— A terítőt… — kezdte.
— Nem kell — mondta Alexandra. — Nem haragszom. Csak dolgozom.
Margit nem szólt semmit. Alexandra megvárta, hogy a másik fél letegyen. Margit letett.
Alexandra visszaült a varrógéphez.
Márk, a fiuk, huszonhat éves volt, és Pécsett élt, de havonta egyszer hazajött. Azon a szombaton is hazajött, épp amikor Alexandra a sötétkék szövettel dolgozott.
— Mi ez? — kérdezte Márk, és megállt a varrógép mellett.
— Nem tudom még — mondta Alexandra. — Valami lesz.
Márk leült a konyhaasztalhoz. Nem kérdezett semmit az estéről, Margitról, a terítőről — Csongor nyilván elmondta neki valamit, de Márk nem kérdezett. Márk ilyen volt. Nem kérdezett, csak ott volt.
— Anya — mondta egy idő után.
— Mi?
— Szép volt az a terítő. Láttam, amikor megcsináltad.
Alexandra nem nézett fel a géptől.
— Igen — mondta.
— Jó, hogy visszahoztad.
Alexandra megállt. A gép elhallgatott.
— Igen — mondta újra.
Márk nem mondott többet. Felkelt, odament a vízcsaphoz, megtöltött két pohár vizet, az egyiket letette Alexandra mellé. Aztán visszaült, és nézte, ahogy anyja varr.
Alexandra ivott egy kortyot a vízből, és folytatta.
Két hónappal később befizette az utolsó törlesztőrészletet. Száztizenötezer forint volt, mert az előző hónapban egy esküvői asztaldísz-garnitúra jött be, váratlanul, egy ismerős ajánlotta, és Alexandra elvállalta, mert tudta, hogy ha gyorsan végez, marad ideje a törlesztőre is.
A befizetés után kiment a bankból, megállt a járdán, és a napsütésbe nézett.
Nem érzett semmit különöset. Nem sírt, nem nevetett. Csak állt ott, és a levegő hideg volt, október volt, és az utcán sárgán álltak a fák.
„Na — gondolta. — Na, ez most megvolt.”
Hazament. Felment a lakásba. A terítő ott volt a sublóton, hajtogatva, ahol egy hónapja tette. Kivette, kiterítette az asztalra. A kék-arany sarokvirágok pontosan egyformák voltak, mind a négy sarok. Ezt akkor nem nézte meg rendesen, mert sietett, mert mindig sietett.
Most megnézte.
Egyformák voltak. Mind a négy sarok. Pontosan.
Megfogta az egyik sarkot, kicsit megigazította, ahol a szél gyűrte. Aztán otthagyta az asztalon, és kiment a konyhába, hogy megcsinálja a kávét.