Margit ezt nem kapta meg. Alexandra visszavette.
Másnap reggel, mielőtt Csongor felébredt, Alexandra leült a varrógéphez. Nem volt megrendelés, de volt egy félkész anyag, egy sötétkék szövet, amit múlt héten vett, még nem tudta, mi lesz belőle. Talán semmi. Talán valami.
Bekapcsolta a gépet.
Aztán három nappal később felhívta Ildikót.
Ildikó a legrégebbi barátnője volt, harmincöt éve ismerték egymást, általános iskolától. Ildikó jogász volt, nem nagy iroda, csak egy kis kétfős iroda a belvárosban, de Ildikó tudta, amit tudni kellett.
— Elmondom, mi van — mondta Alexandra.
— Jó — mondta Ildikó. — Mondd el.
Alexandra elmondta. Az adósságot, a bankot, a havi törlesztőt, azt, hogy Csongor nevén van az egész, de az ő folyószámlájáról megy le, mert Csongornak nincs saját folyószámlája, csak az övék, a közös, de a közös már régen nincs, mert Alexandra azt megszüntette, amikor a gyerekek felnőttek, és akkor Csongor azt mondta, hogy akkor az Alexandra számlája legyen a közös, és Alexandra akkor azt mondta, hogy jó.
— Mikor mondtad azt, hogy jó? — kérdezte Ildikó.
— Tizennégy évvel ezelőtt.
Ildikó csendben volt egy pillanatig.
— És azóta az a számla az övé is?
— Nem jogilag. De ténylegesen igen.
— Alexandra.
— Tudom.
— Ezt rendbe kell rakni.
— Tudom. Ezért hívtalak.
Ildikó elmagyarázta, mi kell. Nem volt bonyolult, de papír kellett, és idő kellett, és Csongornak alá kellett írni valamit, amit Csongor aláír, ha Alexandra kéri, mert Csongor ilyen. Csongor nem rossz ember. Csak nem gondol előre.
— A Margit-féle dolgot is el kell döntened — mondta Ildikó.
— El is döntöttem — mondta Alexandra.
— Mikor?
— Azon az estén, amikor visszavettem a terítőt.
Ildikó nem kérdezte, hogy mi volt a döntés. Ismerte Alexandrát harmincöt éve. Tudta, hogy Alexandra nem mondja el a döntést, amíg meg nem csinálja. Csak utána mondja el, ha akkor is fontosnak tartja.
A döntés az volt, hogy Alexandra nem megy el többé Csongor rokonainak ünnepségeire.
Nem dühből. Nem bosszúból. Csak mert kiszámolta, hogy egy ilyen este — az út, a ruha, az ajándék, a benzin — átlagosan harmincezer forintba kerül. Harmincezer forint az egy hét varrás. Egy hét varrás az két hónappal közelebb a nullához.
Kétszázhúszezer forint volt még hátra.
Hét ilyen este, és az egész ott van.
Alexandra ezt mondta el Csongornak egy héttel később. Leültek a konyhában, este volt, a varrógép ki volt kapcsolva.
— Nem megyek el többé Margitékhoz — mondta Alexandra.
Csongor felnézett.
— Miért?
— Mert drága. Kiszámoltam.
— Drága? — Csongor nem értette. — Egy vacsora?
— Harmincezer forint egy este. Hét este az kétszáztízezer forint. Az majdnem az egész maradék adósság.
Csongor elhallgatott.
— De Margit…
— Margit megünnepelheti a születésnapját nélkülem is — mondta Alexandra. — Eddig is megtette, mielőtt engem ismert.
Csongor a kezét az asztalra tette. Nem szólt.
— Te elmehetsz — mondta Alexandra. — Én nem megyek.
— Ha én megyek, és te nem jössz, az feltűnik.
— Igen.
— Margit megkérdezi.
— Igen. Mondd el neki, hogy dolgozom.