— Terítőt. Megvarrom.
— Alexandra. Tudod, hogy ő mit vár.
— Tudom.
— Akkor miért?
Alexandra a varrógépre nézett. A hónapban volt egy menyasszonyi ruha, egy keresztelői garnitúra, és három blúz átalakítás. A menyasszonyi ruha kétszázötvenezer forint volt, az a legjobb hónap volt egy év óta. De a kétszázötvenezerből száznegyvenötezer ment a banknak, és a maradékból anyag kellett, villany kellett, élelmiszer kellett.
— Azért, mert nincs rá pénz — mondta Alexandra.
— De Margit—
— Csongor. Nincs rá pénz.
Csongor nem szólt többet. Alexandra tudta, hogy a férje nem örül ennek, de azt is tudta, hogy Csongor nem fog vitatkozni, ha Alexandra így mondja. Csongor akkor nem vitatkozik, ha Alexandria hangja ilyen. Tizennyolc év.
A terítőt másnap kezdte el. Fehér damasztot vett, méterét ezerhétszáz forintért, négy métert, mert a Margit asztala nagy. Hatezer-nyolcszáz forint volt az anyag. A fonalat itthon találta, kék és arany, maradt egy régebbi munkából.
Három hét.
Este varrt, amikor Csongor aludt. Reggel varrt, mielőtt Csongor felébredt. A sarkok nehezek voltak, a szegőfonál kétszer elszakadt, egyszer újra kellett kezdenie az egész sarkot. De a terítő kijött. Fehér volt, és a sarkain kék-arany virágok, és a közepe sima, mert Alexandra tudta, hogy a sima közép jobban mutat, ha van rajta étel.
Irén néni látta a fényt.
Alexandra erre gondolt, ahogy a vacsoraasztalnál ült, és Margit a bort töltötte magának. Arra gondolt, hogy Irén néni hetven éves, és egyedül él, és este nézi a szemközti ablakot, és látta, hogy ott valaki dolgozik.
„Látta. Nem én mondtam el. Ő látta.”
Ez volt az, ami megváltozott.
Nem az, hogy Margit elhallgatott. Nem az, hogy a vendégek látták. Hanem az, hogy valaki látta Alexandrát dolgozni, és azt fontosnak tartotta elmondani. Nem Csongor. Nem a saját anyja. Egy idegen asszony, hetven éves, aki a szemközti lakásban él.
Az autóban hazafelé Csongor nem szólt sokáig. Alexandra a szatyrot az ölébe vette, és nézte az ablakot.
— Sajnálom — mondta Csongor végül.
— Mit sajnálsz?
— Hogy így ment. Margit nem kellett volna…
— Nem — mondta Alexandra.
Csongor elhallgatott.
— Én sajnálom, hogy vittem — mondta Alexandra. — Nem kellett volna vinni.
— De hát mit tehettél volna?
Alexandra a szatyrra nézett. A terítő benne volt, pontosan hajtogatva.
— Ezt — mondta. — Pontosan ezt kellett volna csinálnom. Csak hamarabb.
Csongor nem értette. Alexandra nem magyarázta el.
Otthon, miután Csongor lefeküdt, Alexandra kiment a konyhába. Kivette a terítőt a szatyorból, kiterítette az asztalra. A kék-arany sarokvirágok a konyhai lámpa alatt másképp néztek ki, mint nappal. Sötétebben. Jobban.
Megfogta az egyik sarkot.
Három hét. Minden este éjfélig.
Irén néni látta a fényt.
Alexandra nem tudta, hogy Irén néni nézi az ablakát. Nem tudta, hogy valaki figyel. Csak varrt, mert varrt. Mert a terítőnek készen kellett lennie, és mert a terítőt ő varrja, ha már ő varrja.
„Nem Margitnak csináltam — gondolta most. — Ezt most már tudom.”
Nem Margitnak csinálta. Csinálta, mert ez volt, amit tudott csinálni. Mert a keze tudja, hogyan kell a szegőfonalat megfeszíteni, hogy ne gyűrődjön, és tudja, hogyan kell a sarokba fordulni, hogy egyenletes maradjon a varrás. Ez az övé volt. Ez mindig az övé volt.