— Neked sikerülni fog — állt rajta, és Boglárka nem tudta kidobni.
A lap az asztal sarkán hevert, ott, ahol reggel a kávéját szokta inni. Kézzel készített képeslap volt, halvány krémszínű kartonból, a szélein préselt mezei virágok — egy szál kamilla, két lila here, valami apró sárga virág, aminek nem tudta a nevét. Margit küldte, három napja. Csak annyit írt belülre: *Neked sikerülni fog.* Sem dátum, sem hosszabb szöveg. Csak ez az öt szó, és az aláírás, ami nem is aláírás volt, hanem egy kis rajz — egy kör, benne egy pont. Mindig így jelezte magát, már általános iskolás koruk óta.
Boglárka ötvenhárom éves volt, és három hete tudta meg, hogy Előd megcsal.
Nem drámai módon derült ki. Nem volt ott más asszony, nem volt jelenet. Egy SMS. Véletlenül nyitotta meg, mert Előd telefonja az asztalon maradt, és bejött egy üzenet. Elolvasta, mielőtt megértette volna, hogy mit olvas. Aztán másodszor is elolvasta. Aztán letette a telefont, és kiment a konyhába, és megmosta a kezét. Nem tudta, miért mosta meg a kezét. Csak tette.
Azóta Előd a nappaliban aludt. Nem volt nagy vita, nem volt kiabálás. Boglárka egyszerűen közölte, amit tudott, Előd egyszerűen nem tagadott. Ültek a konyhában, szemben egymással, és Boglárka arra gondolt: *huszonhat év. Huszonhat év, és most itt ülünk, mint két idegen egy váróteremben.*
Martin, a fiuk, nem tudott semmiről. Csilla, a menye, nem tudott semmiről. Boglárka nem akarta, hogy tudják. Nem még. Nem addig, amíg ő maga sem tudja, mi van.
A képeslapot másnap megint ott találta, ahol hagyta.
Felvette. A préselt kamilla szirmai papírvékonyak voltak, szinte átlátszók a fényben. Boglárka az ujjával végigment a szélükön, óvatosan, nehogy letörjön valamelyik. Valaki sokáig dolgozott ezzel. Valaki kiszárította ezeket a virágokat, elrendezte őket, ragasztotta. Valaki időt töltött ezzel.
Letette a képeslapot, és visszament a kávéjához.
*Neked sikerülni fog.*
Nem tudta, hogy ez igaz-e.
Margittal három éve nem beszélt. Nem volt veszekedés, nem volt szakítás. Csak lassan szétcsúszott minden — a telefonhívások ritkábbak lettek, az üzenetek rövidebbek, aztán egy ponton Boglárka rájött, hogy az utolsó üzenet hat hónapja érkezett, és nem válaszolt rá. Nem szándékosan. Csak nem volt energiája. Előd akkor vett egy új autót, és abból lett egy vita, és abból lett egy hosszabb hideg időszak, és a Margitnak küldendő válasz ott maradt a telefonon, megíratlanul.
Most itt volt a képeslap.
Boglárka felvette megint, és megnézte a hátoldalát. Margit kézírása volt, kicsit reszkető, ahogy mindig is volt — Margit balkezes volt, és mindig úgy fogta a tollat, mintha küzdene vele. *Neked sikerülni fog.* Öt szó. Honnan tudta Margit? Ki mondta el neki?
Boglárka a telefonjáért nyúlt, aztán letette. Felvette megint, megnézte Margit nevét a névjegyzékben. Az utolsó hívás dátuma: három éve, január. Télen volt, valami névnap, Boglárka már nem emlékezett, kié.
Letette a telefont.
A képeslap ott maradt az asztal sarkán.
Előd aznap este korán jött haza. Boglárka hallotta a kulcsot a zárban, hallotta a cipő neszét az előszobában, aztán a nappali ajtó csukódását. Kiment a konyhából, állt az előszoba és a nappali között, és hallgatta a csendet odabentről. Előd nem szólt be. Boglárka sem szólt be.
Visszament a konyhába.
A képeslap ott volt az asztalon, és Boglárka ránézett, és valami furcsa dolog történt — a gyomra összeszorult, de nem a szokásos módon, nem az a nehéz, tompa szorítás, ami az elmúlt három hét állandó kísérője volt. Ez más volt. Ez inkább olyan volt, mint amikor az ember nagyon rég nem evett, és aztán megérzi valahonnan az ételt.
*Neked sikerülni fog.*
Honnan tudta Margit?
Boglárka leült az asztalhoz, és felvette a képeslapot, és sokáig tartotta a kezében. A préselt virágok illattalanok voltak, régen elvesztették az illatukat, de az ujja alatt érezte az egyenetlenséget, ahol a szirmok egymásra lapultak. Valaki kiszárította ezeket. Valaki beletette egy könyvbe, vagy egy virágprésbe, és megvárta, amíg elveszítik a nedvességüket, és aztán kivette őket, és elrendezte, és ragasztotta. Ez nem percek munkája volt. Ez napok munkája volt.
*Honnan tudta Margit?*
Erre a kérdésre másnap kapta meg a választ, de nem Margittól.
Csilla hívta, a menye. Csilla és Martin egy másik városban éltek, Győrben, és Csilla rendszeresen hívta Boglárkát — hetente egyszer, keddeken, mindig tíz körül. Boglárka felvette, és azt mondta, hogy minden rendben, és Csilla azt mondta, hogy örül, és aztán csend lett egy pillanatra, az a fajta csend, ami azt jelenti, hogy valaki mondani akar valamit, de nem tudja, hogyan kezdje.