— Megkaptad — mondta Margit. Nem kérdés volt.
— Meg — mondta Boglárka. — Magammal hoztam.
Kivette a táskájából, és az asztalra tette a két csésze között. Margit ránézett, és a keze megmozdult, mintha meg akarná érinteni, de aztán visszatette az ölébe.
— Csúnyán sikerült — mondta Margit.
— Nem sikerült csúnyán — mondta Boglárka.
— A kamilla egy kicsit félrecsúszott a présben. Nem rögzítettem rendesen.
— Margit — mondta Boglárka. — Miért írtad, hogy *neked* sikerülni fog?
Margit a teáscsészéjét fogta, de nem emelte fel.
— Mert neked sikerülni fog — mondta.
— De nem azt kérdeztem, hogy miért gondolod, hogy igaz — mondta Boglárka. — Azt kérdeztem, hogy miért *neked*. Miért nem *nekünk*.
Margit felnézett. Boglárka látta, hogy a szeme megváltozott valamit, az a finom elmozdulás, ami azt jelenti, hogy valaki pontosan értette a kérdést, és nem akarta érteni.
— Mert — mondta Margit, és elhallgatott.
Boglárka várt.
— Mert én… — Margit lerakta a teáscsészéjét. — Én nem tudom, hogy nekem sikerül-e. Még mindig. Hat év után sem tudom.
Csend volt.
— Mesélj — mondta Boglárka.
Margit mesélt.
Elmondta, ami Klári néni már elmondott — a közös számlát, a kétszáznyolcvanezer forintot, Zoltánt, aki egyik napról a másikra eltűnt. De elmondta azt is, amit Klári néni nem tudott. Elmondta, hogy Zoltán hat hónappal az előtt találkozgatott azzal a nővel, hat hónapon át, és Margit nem vette észre. Vagy vette, de nem akarta látni. Elmondta, hogy mikor Zoltán végül elmondta — mert legalább elmondta, azt nem tagadta el —, Margit azt hitte, hogy az a legnehezebb pillanat lesz. De nem az volt.
— A legnehezebb az volt — mondta Margit, és a hangja most más volt, laposabb, mint aki régen sírt már emiatt, és már nincs könny, csak a szavak maradnak —, hogy utána nem tudtam visszajönni. Mindennap felkeltem, és elvégeztem a dolgokat, és lefeküdtem, és másnap megint felkeltem. De nem volt benne semmi. Mintha… mintha kiszedtek volna belőlem valamit, és a helyére nem tett senki semmit. Csak ott volt az a lyuk.
Boglárka a kezét az asztalra tette, Margit keze mellé. Nem fogta meg, csak odatette.
— Hat éve — mondta Boglárka.
— Hat éve — mondta Margit. — És aztán megtudtam, hogy veled mi történt, és… — Elhallgatott. Lenézett az asztalra. — Nem tudtam, mit csináljak. Nem tudtam, mit mondani. Három éve nem szóltunk egymáshoz, és én nem tudtam, hogyan kezdjem. Aztán bementem a kertbe, és ott volt a kamilla, és eszembe jutott, hogy anyám mindig préselt virágokat. Volt egy régi virágpréselője. Megvan még, a kamrában.
— Három hétig csináltad — mondta Boglárka.
— Három hétig — mondta Margit. — Az első héten minden nap kicseréltem az újságpapírt. Mert különben penészedik.
Boglárka a torkát elszorítva érezte ezt a mondatot. Minden nap. Három héten át, minden nap kiment a kamillafolthoz, vagy bement a kamrába, vagy csinált valamit ezzel a képeslappal, és közben gondolt Boglárkára, és közben ott volt az a lyuk, amit Zoltán hagyott, és mégis azt írta, hogy *neked sikerülni fog*.
— Margit — mondta Boglárka. — Miért nem mondtad el nekem, hogy ilyen nehéz volt?
Margit felnézett.
— Mikor? — mondta. — Mikor mondtam volna el?
Boglárka kinyitotta a száját, és bezárta. Mert Margitnak igaza volt. Mikor mondta volna el? Boglárka ott volt egy hétig, és aztán visszament a saját életéhez. Aztán ritkultak a hívások. Aztán az a megíratlan üzenet a telefonon, hat hónapig.
— Nem kérdeztem — mondta Boglárka. — Bocsánat.
Margit rázta a fejét.
— Nem kellett volna bocsánatot kérned. Neked is volt életed. Elődöd volt, Martintok volt, a munkád volt. Én nem akartam —
— Margit — mondta Boglárka. — Hagyd abba.
Margit abbahagyta.
— Én most mondom el neked — mondta Boglárka. — Amit tudni kell. Mert te elkezdted ezt a képeslapot csinálni, mielőtt még én tudtam volna, hogy szükségem lesz rá. Tehát most én is mondom el neked, amit tudni kell.
Margit várt.
Boglárka elmondta. Az SMS-t, amit véletlenül nyitott meg. A kezét, amit megmosott, és nem tudta, miért. Elődet a nappaliban, a televízió halk hangjával. Martin és Csilla Győrben, akik tudnak, de nem szóltak. A három hetet, ami olyan volt, mintha valaki kivette volna a levegőt a szobából, és Boglárka minden reggel felkelt és azt gondolta, hogy majd beáramlik, és nem áramlott be.
Elmondta azt is, amit még senkinek nem mondott el: hogy huszonhat év alatt nem egyszer volt ilyen pillanat, olyan pillanat, amikor Boglárka érezte, hogy valami nem stimmel, de nem kérdezte meg. Nem kérdezte meg, mert nem akarta tudni a választ. Mert ha tudja a választ, akkor valamit csinálni kell, és ő nem tudta, mit csinálna.