— Anyuka — mondta Csilla. — Szóltál Margit néninek?
Boglárka megállt.
— Miért kérded? — mondta.
— Mert ő keresett minket. Martint kereste, három hete. Azt mondta, hallott valamit, és aggódik miattad.
Boglárka a kezébe fogta a képeslapot.
— Hallott valamit — ismételte.
— Igen. — Csilla elhallgatott egy pillanatra. — Anyuka, mi is hallottunk valamit. Martin nem merte mondani, de én azt gondolom, hogy tudnod kell, hogy mi tudunk. Ha segíthetünk valamiben —
— Nem kell semmi — mondta Boglárka. — Köszönöm, Csillám. Minden rendben van.
Nem volt minden rendben.
Letette a telefont, és ott ült az asztalnál, és a képeslapot tartotta a kezében. Margit kereste Martint. Margit aggódott. Margit, akivel három éve nem beszélt, akinek nem válaszolt az utolsó üzenetére, akitől most itt volt ez a kézzel készített képeslap préselt virágokkal és öt szóval.
*Neked sikerülni fog.*
Boglárka az ujjával végigsimított a kamilla szirmain, és arra gondolt: *ez nem gyorsan készült. Ez nem az, amit az ember félórában összerak, amikor eszébe jut valaki. Ez valami más.*
Másnap reggel Boglárka kiment a piaci virágoshoz, ahol mindig vett virágot, és megkérdezte a virágostól, akinek Erzsébet volt a neve és harminc éve ugyanott állt a kis standja, hogy hogyan lehet virágot préselni.
Erzsébet megmutatta. Azt mondta, hogy vastag könyv kell, és újságpapír, és legalább két-három hét, de inkább egy hónap. Azt mondta, hogy a virágokat frissen kell beletenni, és minden második nap cserélni kell az újságpapírt az első héten, különben penészedik.
Boglárka hazament, és a konyhában állt, és arra gondolt: *két-három hét. Margit két-három héttel ezelőtt kezdte el csinálni ezt a képeslapot. Két-három héttel ezelőtt Margit már tudta, hogy mi van velem, és kiment, és leszedett virágokat, és beletette egy könyvbe.*
Kettőhöz, háromhoz hetek.
Mikor tudta meg? Ki mondta el?
De ez nem volt a legfontosabb kérdés. A legfontosabb kérdés az volt, ami este jutott Boglárka eszébe, amikor már a sötétben feküdt, és hallgatta Előd légzését a nappaliból — mert a lakás kicsi volt, és a falak vékonyak, és lehetett hallani —, és a képeslap ott volt az éjjeliszekrényen, és Boglárka a mennyezetet nézte, és hirtelen megütötte egy gondolat.
*Margitnak is volt ilyen.*
Nem emlékezett pontosan a részletekre, mert akkor ő is a saját életével volt elfoglalva, de emlékezett, hogy Margitnak elment a férje. Évekkel ezelőtt. Emlékezett, hogy Margit felhívta, és sírva mondta, és Boglárka azt mondta, hogy ott lesz, és ott is volt egy hétig, és aztán visszament a saját életéhez.
Margit férje elment. Valaki máshoz. Boglárka nem emlékezett a részletekre.
De most, a sötétben, azzal a préselt kamillával az éjjeliszekrényen, hirtelen nagyon pontosan akarta tudni a részleteket.
Másnap reggel Boglárka leült a telefonjával az asztalhoz, és kávét főzött, és kinyitotta a képeslapot, és megnézte azt az öt szót, és aztán felhívta az egyetlen embert, aki mindent tudott Margitról — Klárit, aki régen a szomszédjuk volt a Fenyő utcában, és aki még mindig ott lakott, és aki mindig tudott mindent mindenkiről.
— Klári néni — mondta Boglárka. — Bocsánat, hogy ilyen korán hívom. Egy kérdésem lenne Margitról.
Klári néni nem kérdezett vissza. Klári néni soha nem kérdezett vissza, ez volt az egyik legjobb tulajdonsága.
— Margitnak nagyon nehéz volt — mondta Klári néni, és a hangja megváltozott, az a fajta változás, ami azt jelenti, hogy az ember valami súlyosról kezd el beszélni. — Nem tudom, tudod-e, de a Zoltán — az volt a férje neve, Zoltán — az nem csak elment. Ő úgy ment el, hogy elvitt mindent. Nem csak a holmijait. A megtakarításaikat is. Közös számla volt, és ő kivette az egészet. Kétszáznyolcvanezer forint volt rajta. Margit egyik napról a másikra maradt pénz nélkül, ötvenkét évesen.
Boglárka a kezébe fogta a kávéscsészét, de nem ivott belőle.
— És utána? — mondta.
— Utána… — Klári néni elhallgatott. — Utána Margit nem nagyon jött ki. Tudod, az a ház, ahol lakik, a Rózsa utcai? Ott van egyedül. Nekem úgy tűnt, hogy nem tud… nem tud visszajönni onnan. Abból a helyzetből. Mintha ott ragadt volna.
Boglárka a képeslapot nézte.
— Mikor volt ez? — mondta.
— Öt éve — mondta Klári néni. — Vagy hat. Valamikor úgy.
Hat éve. Hat éve Margit férje elvitte a megtakarításait és elment, és Margit egyedül maradt egy házban, és ott ragadt, ahogy Klári néni mondta. Ott ragadt öt-hat éve. És most, három hete, mikor megtudta, hogy Boglárkával mi történt, kiment és leszedett virágokat, és beletette egy könyvbe, és megvárta, amíg kiszáradnak, és csinált belőlük egy képeslapot, és ráírta, hogy *neked sikerülni fog*.