Boglárka letette a kávéscsészét, és a keze remegett egy kicsit.
*Neked sikerülni fog.*
Margit azt írta, hogy nekem. Nem nekünk. Neked.
Boglárka felvette a képeslapot, és sokáig nézte. A préselt virágok olyan vékonyak voltak a fényben, szinte átlátszók. Hat éve. Margit hat éve volt abban a helyzetben, amiből Boglárka most próbált megérteni valamit. Hat éve, és a képeslapra azt írta, hogy *neked sikerülni fog*.
*Neked. Nem nekünk. Neked.*
Boglárka a torkát elszorítva érezte ezt a szót. Azt, ami benne volt. Azt, ami nem volt benne.
Felvette a telefont, és tárcsázta Margit számát.
Három csengés. Négy. Boglárka majdnem letette, mikor Margit felvette.
— Boglárka — mondta Margit. Nem kérdőjelesen. Csak úgy mondta, mint egy tényt.
— Megkaptam a képeslapot — mondta Boglárka.
Csend volt.
— Tudom — mondta Margit.
— Margit — mondta Boglárka. — Honnan vetted a virágokat?
Rövid szünet. Boglárka hallotta, hogy Margit a másik végén megmozdul, valami nesz, talán leül, talán az ablakhoz megy.
— A kertből — mondta Margit. — A kertben van egy kamillafolt a kerítés mellett. Mindig ott volt. Még anyámék idejéből.
— Mennyi ideig csináltad? — mondta Boglárka.
— Három hetet — mondta Margit. Aztán csend. Aztán: — Nem akartam sietni.
Boglárka a szemét lecsukta.
— Margit — mondta. — Mesélj nekem Zoltánról.
Hosszú csend. Olyan hosszú, hogy Boglárka azt hitte, rossz dolgot mondott, túl sokat kért, túl hirtelen, három év hallgatás után nem lehet csak úgy —
— Nem szívesen — mondta Margit. Aztán: — De el tudom mondani.
— Én is el tudok mondani neked dolgokat — mondta Boglárka. — Ha akarsz hallani.
Megint csend. De ez már más csend volt.
— Mikor érsz rá? — mondta Margit.
— Holnap — mondta Boglárka. — Délután.
— Megvan még a régi kávézó a Petőfi utcában? — mondta Margit. — Az a kis sarokhelység, ahol mindig fagyit is árultak?
— Megvan — mondta Boglárka. — Három óra.
— Három óra — mondta Margit.
Letette a telefont, és ott ült az asztalnál, és a képeslapot tartotta a kezében. Előd a nappaliban volt, Boglárka hallotta, hogy megy a televízió. Halk volt, majdnem hallgatag, ahogy Előd az utóbbi napokban mindent csinált — halkan, óvatosan, mintha attól tartana, hogy bármilyen hangos mozdulat valami visszafordíthatatlant indít el.
Talán igaza volt ebben.
Boglárka felállt, és a képeslapot letette az asztalra, és kiment a nappaliba.
Előd felnézett. Boglárka az ajtóban állt, és nézte őt — a halántékán az ősz hajat, a szemüveget, amit négy éve vett, mert romlott a látása, a kézfejét a párnán —, és arra gondolt: *huszonhat év. Ez huszonhat év. Ezt nem lehet egy este alatt szétszedni.*
— Holnap el kell mennem — mondta Boglárka. — Délután. Margittal találkozom.
Előd bólintott.
— Rendben — mondta.
Boglárka visszament a konyhába.
Másnap délelőtt Boglárka a tükör előtt állt, és nem tudta eldönteni, mit vegyen fel. Ez nevetségesnek tűnt — Margittal találkozni, akivel hatéves kora óta ismerte egymást, és nem tudja eldönteni, mit vegyen fel. De mégis ott állt, és nézte a ruháit, és arra gondolt: *mikor láttuk egymást utoljára? Három éve. Mindketten mások voltunk. Mindketten mások vagyunk.*
Végül felvette a kék pulóvert, amit Margit mindig szeretett rajta. Régi pulóver volt, kicsit megkopott a könyökén, de puha volt, és Margit mindig azt mondta, hogy ez a szín jó Boglárkának.
Kivette a képeslapot az asztalról, és a táskájába tette.
A kávézó ott volt, ahol mindig is volt, a Petőfi utca sarkán, azzal a kis teraszával és azzal a piros markizával. Boglárka három perccel három előtt ért oda, és megállt a bejárat előtt, és belépett.
Margit már ott ült. Boglárka megismerte a hátát — a vállát, ahogy tartotta magát, kicsit görnyedten, ahogy mindig is tartotta, bár az általános iskolában a tanárok mindig mondták neki, hogy üljön egyenesen. Margit soha nem ült egyenesen. Ez nem változott.
Boglárka odament, és Margit felnézett, és egy pillanatig csak nézték egymást.
Margit megöregedett. Nem csúnyán, nem drámaian — de a szeme körül volt valami, ami nem volt ott három éve, vagy talán ott volt, csak Boglárka nem látta. Valami fáradtság, ami nem az aznapi fáradtság volt. Valami régebbi.
— Szép pulóver — mondta Margit.
— Tudom, hogy szereted — mondta Boglárka, és leült.
Pincér jött, rendeltek — Boglárka kávét, Margit teát, azt mindig teát ivott —, és aztán csend volt, de nem kínos csend. Inkább az a fajta csend, ami két ember között van, akik tudják, hogy sok mindent kell mondani, és nem sietnek.