— Huszonhat évig nem kérdeztem — mondta Boglárka. — Mert féltem a választól.
Margit a kezét az asztalra tette, Boglárka keze mellé. Nem fogta meg, csak odatette. Ugyanúgy, ahogy Boglárka csinálta korábban.
— Én hat évig azt mondtam magamnak — mondta Margit csendesen —, hogy majd elmúlik. Hogy csak idő kell. Hogy egyszer majd felkelek, és az a lyuk nem lesz ott. — Elhallgatott. — Hat év.
— Elment? — mondta Boglárka.
Margit nem válaszolt rögtön.
— Nem teljesen — mondta végül. — De… — Megint elhallgatott. Boglárka látta, hogy a szeme megváltozott, valami finom remegés a szempillán, amit az ember csak akkor vesz észre, ha nagyon közel van, vagy nagyon rég ismeri a másikat. — Amikor csináltam azt a képeslapot, és minden nap kicseréltem az újságpapírt, és figyeltem, hogy ne penészedjen… akkor volt valami. Volt valami, ami nem az a lyuk volt.
Boglárka a szemét lecsukta egy pillanatra.
— Tudom — mondta.
— Honnan tudod? — mondta Margit.
— Mert amikor Klári nénitől megtudtam, hogy te csináltad, és hogy három hétig csináltad, és hogy minden nap kicserélted az újságpapírt — — Boglárka elhallgatott. A szeme mögött valami meleg és égő volt egyszerre. — Akkor én is éreztem valami olyat, ami nem az a nehéz, tompa szorítás volt. Ami más volt.
Margit nézett rá. Aztán a szeme sarkából valami elindult, csendesen, ahogy a víz indul el, ha megdől a pohár.
Boglárka nem mondott semmit. Ő is érezte, hogy a szeme megtelik, és nem törölte le, csak hagyta, mert Margit sem törölte le, és ebben a kis kávézóban, a piros markiz alatt, a két csésze között a préselt kamillás képeslappal, egyszerre sírtak — csendesen, nem hangosan, nem drámával, csak sírtak, ahogy az ember sír, amikor valami nagyon régen fáj, és végre valaki ott van mellette, aki tudja, hogy fáj, mert neki is fáj.
Egy ideig nem szóltak.
A pincér elhozta a számlát, és Margit megtörölte a szemét egy szalvétával, és Boglárka megtörölte a szemét egy szalvétával, és néhány másodpercig egymást nézték.
— Mit fogsz csinálni? — mondta Margit. Nem Elődről kérdezte. Vagy nemcsak arról.
— Nem tudom még — mondta Boglárka. — De csinálni fogok valamit. — Elhallgatott. — Te?
Margit a képeslapra nézett az asztalon.
— Azt hiszem — mondta lassan —, hogy kimegyek a kertbe. Van ott még egy csomó kamilla. — Felnézett Boglárkára. — Talán csinálok még egyet.
— Kinek? — mondta Boglárka.
Margit egy pillanatra habozott.
— Magamnak — mondta.
Boglárka bólintott.
Kifizetták a számlát, és kimentek a Petőfi utcára, és a szeptember végi fény alacsony volt és arany, ahogy szeptemberben szokott lenni, és egy percig csak álltak a járdán, és Boglárka érezte, hogy a kabátján átsüt a nap, a vállán, a karján, és ez meleg volt, és valóságos volt.
— Jövő héten? — mondta Margit.
— Jövő héten — mondta Boglárka.
Hazafelé a buszon Boglárka a táskájában tartotta a képeslapot, és az ujjával érezte a préselt kamilla egyenetlenségét a kartonon. Leszállt a megállónál, és ment hazafelé a Fenyő utcán, és a lépései komolyak és egyenletesek voltak a járdán, és a fénye a házak falán lassan sötétedett.
Hazaért, és kinyitotta az ajtót, és az előszobában leakasztotta a kabátját, és kivette a képeslapot a táskájából, és a konyhában az asztalra tette. Előd hangja szűrődött be a nappalinból — a televízió megint ment —, és Boglárka megállt egy pillanatra, és meghallgatta a hangot, és aztán a vízforralóhoz ment, és vizet töltött bele, és feltette.
A képeslap ott volt az asztal sarkán, ahol mindig volt.
A kamilla szimai papírvékonyak voltak a fényben, és a vízforraló elkezdte a melegítést, és az ablakból látszott a szomszéd kertje, ahol valaki régen egy vadszőlőt ültetett, és az most vörös volt, teljesen vörös, ahogy szeptemberben szokott lenni.