— Hagyj, anyám. Tudok én egyedül is.
Mária el sem nézte, hogyan húzza vissza az anyja a kezét. Csak a falnak támaszkodott, és addig állt ott, amíg az ajtó be nem csukódott mögötte.
Negyvenegy éves volt a baleset napján. Most negyvenkettő. Közben eltelt egy egész élet — vagy inkább elveszett egy.
A gerincsérülés L2-es szinten. Az orvos ezt mondta, és Mária azóta is ezt a két betűt és számot forgatja a fejében, mintha valami titkos kódot kellene kitalálnia belőle. L2. Két centiméteres eltolódás. Nyolc hónap kórház, majd három hónap rehabilitáció. Aztán haza — de már nem abba a lakásba, ahol tizennyolc évet élt Sándorral. Az a lakás rég nem az övé volt.
Az anyja szobájában ébredt fel minden reggel, mert az anyja adta oda a nagyobb szobát. Éva, a barátnője hozta át a csomagjait, mert Sándor nem engedte be a kórházból való hazatérés után. Tamás, a fia kéthetente látogatta meg, mert messze lakott, és Nikolett, a menye mindig küldött valamit — egyszer meggylekvárt, egyszer kézzel kötött zoknit —, de sohasem jött be, csak az autóból intett. Mária értette ezt is.
Azt nem értette, hogyan lett ebből az egészből valaki mások terhe.
Az ablakból látni lehetett az utcát. Egy sárga parkoló autó. Egy kutya, amely megállt a kapunál, megszagolta, aztán továbbment. Mária figyelte a kutyát, amíg el nem tűnt a sarkon, aztán visszafeküdt.
— Mária, reggeli — szólt be az anyja a konyhából. — Tejeskávé van, és van kalács is, amit tegnap sütöttem.
— Nem kérek semmit.
Csend. Aztán léptek. Az anyja nem jött be, csak megállt az ajtó előtt.
— Akkor majd teszem az éjjeliszekrényre.
— Anyám.
— Mi van.
— Ne tedd. Megiszom én, ha akarom.
Hosszú szünet.
— Rendben — mondta az anyja, és elment.
Mária a mennyezetet nézte. A vakolaton volt egy repedés, amely pontosan a lámpa tövétől indult és kelet felé tartott, mintha valaki ceruzával húzta volna. Nyolc hónapja figyeli ezt a repedést. Tudja, hogy télen kicsit szélesebb, nyáron összeszorul. Tudja, hogy reggel, amikor a nap beesik az ablakon, árnyékot vet, este pedig eltűnik.
Ezt az egyetlen dolgot tudta itt, ebben a szobában, biztosan.
A járókeretre támaszkodva kelt fel. Lassan, a szokásos sorrendben: először a jobb könyök, aztán a bal, aztán az ülő pozíció, aztán az egyensúly megtalálása. A fizioterapeutája azt mondta, hogy hat hónap múlva talán bot is elég lesz. Mária nem hitte el, de nem mondta.
A fürdőszobáig huszonhárom lépés. Mária számolta. Mindig számolta, mert az első héten, amikor még nem számolta, a tizenharmadik lépésnél elvesztette az egyensúlyát és a falnak esett. Az anyja bent volt a konyhában, és hallotta a hangot, és kirohant, és ott találta Máriát a falnak támaszkodva, a szemei tele könnyel, nem a fájdalomtól, hanem attól, hogy az anyja ott állt az ajtóban és azt a kifejezést viselte az arcán, amit Mária azóta sem tud elfelejteni.